7. nap Az 1000. születésnap

Tudjátok mi a legjobb ebben az egyedül élősdiben. Végre élhetem azt az életet, amit már nagyon régen éreztem, csak nem tudtam megvalósítani. Itt akkor sem szól rám senki, ha hajnali 4-kor vagy 5-kor fekszem le aludni, vagy ha délután 2-ig alszom. Mivel én éjszakai bagoly vagyok, ezért ez az egyik legnagyobb áldása ennek a kijövetelnek. Legalábbis ilyen kicsinyes szempontból nézve, mint a lefekvés, alvás, és a napom beosztása.
A mai napom nem volt túlzottan különös. A szobám lassan összeáll, kezdem tényleg belakni, és talán már az ágyamat is kezdem megszokni. Bár az jutott eszembe, az otthoni vendégmatracot ki fogom hozatni, az nagyon kényelmes, és legalább lesz még egy kicsi az otthoniból.
Sőt felvetődött bennem az is, hogy jó lenne, ha a biciklim kikerülhetne hozzám. Akkor már tényleg egy pillanat alatt megoldódna minden problémám. Nem lenne más dolgom csak felülni a kis drótszamaramra, és máris minden problémát, és aggasztó gondolatot magam mögött hagytam. Legalábbis otthon ez volt a módszerem, és ezért is volt mindig is a biciklizés a kedvenc időtöltésem. Nekem mindig is az adta meg a teljes szabadságérzetet. Csak tekerni, és gurulni, esetleg zenét hallgatni közben, és nem gondolni semmire, csak élvezni a tájat. Vagy éppen fordítva, a biciklin kellő magányomban jó alaposan át tudtam rágni egy egy gondolatot, kérdéskört, és kitalálni rá a lehetséges válaszokat, vagy a lehetséges megoldásokat. Arról nem is beszélve, hogy nagyon jó érzés mikor feltekersz egy hegy tetejére és körbenézel, és tudod, hogy azt a te saját erődből tetted meg. És ez bizony nem kis sikerélményt ad nekem. És tudom, ha gyorsan megyek, akkor az is az én erőmből történik, és nem gépeket használok. Nekem mindig is furcsa volt egy kicsit, hogy egy-egy motoros, vagy autós miért olyan büszke arra, hogy mennyire gyorsan tudott menni az autójával, vagy motorjával. Nem arról van szó, én is szeretem a sebességet, és a száguldást, de ilyen jellegű élményből is a legnagyobb az volt, mikor a biciklimmel mentem 80 km/h-ás sebességgel. A 2-es számú főúton a hegyre felfelé egy kamion szélárnyékát használtam, hogy kényelmesebben feljussak, és aztán lefelé is ott ragadtam a szélárnyékában. És egykettőre arra lettem figyelmes, hogy a km óra 80-at mutat. Persze tekertem, majd leesett a lábam. És mentünk így szép hosszú km-eken keresztül. Mikor lelassultam az autósok akik addig követtek minket a kanyargós hegyi úton, most mellém álltak, átkiabáltak, üdvözöltek, integettek, és biztattak, mint a bicikliversenyeken lehet látni. Nagyon jól esett, és bár tudom, kihasználtam a kamion szélárnyékát, és a hegy lejtőjét, akkor is egy szál kis biciklivel, ráadásul nem is versenybiciklivel, hanem "csak" egy  Muntain Bikével teljesítettem ezt.

Ma egy hete vagyok itt. Az első hét kihúzva. Összefoglalni igen nehéz lenne. Annyi minden történt velem, hogy nem is tudnám elmondani mikor ért ennyi érzés egy hét alatt.
Ma este is sétára vetemedtem. De most csak úgy elindultam a nagyvilágba. A belvárost körülvevő főúton indultam el, és sétáltam egy jó ideig. Nézegettem a házakat, az autókat. Nagyon tetszik, hogy ez a főút 2 szintes. A föld alatt is lehet közlekedni, és néha van feljárat, hogy elkerülhesd a fenti dugókat. Persze van egy érzésem, hogy nagy csúcsforgalom idején ezek az alagutak is megtelnek, és olyankor jó lehet lenn az alagútban ácsorogni a dugóban. Ez a minden jóban van valami rossz esete.
Amikor már eleget sétáltam a főúton érzésből elindultam a centrum felé. Brüsszel egy dombságon épült. És a belváros a völgyben van. Tehát itt teljesen működik a régi mondás, miszerint minden út lefele a dombról a centrumba vezet. Vagy nem  is így van?
Hamar el is értem a centrumot, megnéztem a Grand Place-t megint, és ugyan azzal a csodálattal adóztam, mint mindig, amikor járok arra. Az a tér egy csoda. Főleg este kivilágítva. Tényleg olyan, mintha 1600 körül lennénk. Vagy talán még régebben. Ez a nekem való környezet. Körbe is sétálgattam a környező utcákban, élveztem a hangulatát az egész környéknek. És hamar ki is jutottam arra az útra, amiről már oly sokat beszéltem, és amin már oly sokat jártam még annak idején. Az emlékek jöttek is, és jólesett végigsétálni rajta. Elindultam a Noord Station irányába a térig, ahová l-el is kisétáltunk az első napokban amikor megérkeztem. És már akkor is megcsodáltam a felhőkarcoló szerű kivilágított, színesen csillogó épületeket. Most is ez történt és hozzá jött az érzés, hogy egy éve nem egyedül voltam itt. De most igen, és jól esett így is. Mert önálló leszek. Megtanulok egyedül élni, és megtanulok felnőttnek lenni. És ha sikerül, akkor már haza is más emberként megyek. És ez nagyon fontos számomra.
Ezután megindultam egy irányba amiről úgy éreztem, jó lesz nekem. Mentem is jó sokáig, de egy idő után már kezdett elmenni a komfort érzetem, és elvesztem, ahogy szoktam. Majd erről is mesélek egyszer egy szép történetet...a legemlékezetesebb eltévedésem biciklivel volt a Börzsöny hegységben. Biztos sokan hallották már, és bocsánat, ha untatni fogom őket ezzel, de ezt akkor is muszáj lesz leírnom egyszer. De nem most.

A jó öreg bevált módszeremet követtem. El kell indulni a centrum irányába. Amerre elvileg kell lennie. Nem is sokáig maradtam válasz nélkül. Hamarosan ismerőssé vált a környezet, és már tudtam hol vagyok. Épp a hazakanyarodó útra fordultam volna rá, mikor megláttam a másik utcában egy templomot. Ránézésre öregebb volt mint én. Nem is kevéssel. Körbesétáltam, megnézegettem, tisztelettel adóztam méltósága előtt. És akkor odamentem a főbejárathoz, hátha van valami kiírva. Hát volt. A templom történetéről. A 900-as években kezdték építeni, és sok átépítés után 1047-ben adták át ezt a végleges formáját. Mi? Jól látom? Többször is visszaolvastam. Ti nem teszitek?
 Én nem akartam elhinni, pedig nem tévedés. Jó számokat írtam. Nem sokkal vagyunk Szent István halála után. És ez a templom már itt állt. És miséztek benne, és hirdette Isten dicsőségét. Ez elképesztő. Le is kellett ülnöm egy kicsit. Van egy szép park a templommal szemben, ott leültem egy padra, és nem tudtam elég intenzíven nézni, hogy minél jobban magamba szívjam ezt a csodát ami előtt ücsörgök. Ez a templom itt áll majdnem ezer éve. És azóta él körülötte egy város, tapossák a köveit az emberek. És mennyit változott körülötte a világ. A templom pedig teljes méltóságában itt áll, és kivilágítva pompázik a város közepén. És azt mondják, hogy nincsenek csodák.