108. nap A sokat emlegetett Bazilika

Újra itt...hát hadd kezdjem a legnagyobb poénnal. Mára is jutott vonatozás, Noord-station, bár csak átutazólag, és és ma is lehorgasztott fejjel tértem vissza Brüsszelbe, de akkor sem lehet ezt a napot az egy évvel ezelőttihez hasonlítani. A poén pedig, egy évvel ezelőtt Kis l nővérének elköszönéskor,miközben én halálomon voltam ő mosolyogva megvonta a vállát, és annyit mondott: I'm so sorry, Bye Laszlo!
És ma mivel fogadott az iskolában, amikor megérkezett? Hi Laszlo, I'm so sorry! Én nem nagyon tudtam mást tenni, mint mosolyogni, és egyből eszembe jutott, milyen jó kis humora van a Teremtőnek, hogy még ilyen részletekre is kitér. Persze a mai sorry kicsit más jellegű volt, de ugyan az a kiindulópontja. Ugyan az a ház. Csak akkor én mentem el a háztól, most pedig ő felejtette el elhozni nekem az ígért kottát.
Azt hiszem, erre jó sokáig fogok emlékezni. De örülök, hogy nem csak én emlékszem ilyen jól a múltra, és nem csak én jegyzem meg így a részleteket.

Szóval voltam ma Namurban, és volt zongorás próbám. Az elején Éric nem volt ott, és a zongoristával összejátszottuk a darabot, amit előtte 2 este 1-1 órát gyakoroltam. Ezt kivételesen most nem lustaságból, hanem kotta hiány miatt. De a legjobb tudásom szerint megtanultam, és a zongoristával össze is játszottuk. Nagyon élveztem, gyorsan megértettük egymást, és remek együtt muzsikálni ilyen zenésszel. Őt is ismerjük már az előzményekből, ő volt a felvételin aki próba nélkül lekísért, és igen csak jól összeraktuk a darabot ott, első együtt játszásra. Ez kb. most is így történt. Aztán jött Éric. Én utána már nem játszottam zongorával, hanem adott nekem egy órát, miután a többiek lejátszották a magukét. És sikerült is elrontania a napomat nem több mint 5 perc alatt. Legalábbis egy kis időre.
Megkaptam, hogy képtelen vagyok végigkoncentrálni egy tételt, és ez se jó és az se jó, és ez így nem jó, ezen kell ultra sürgősen változtatnom. Kössz...Persze mindezt azután kaptam, hogy agyba-főbe dícsért, hogy mennyire szereti az oboa játékomat.
Na mindegy...dolgozok, és jobb lesz. Remélhetőleg.

És, hogy visszatérjünk Kis l nővéréhez, és az elköszönéshez...
Mint írtam, az előző estém, és éjszakám egyike volt a legrosszabb éjszakáimnak amit valaha megéltem. De végül sikerült elaludnom. Legalább alvás közben nem érez az ember fájdalmat. Ez jó dolog.
Viszont reggel már korán felébredtem, mert az agyam nem hagyott nyugtot nekem, hisz ő tudta jól, hogy mi vár rám. És ha már az estéről ezt mondtam, azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy életem legszörnyűbb ébredése, és reggele várt rám.
Emlékszem, hanyatt feküdtem mikor felébredtem. Kinyitottam a szemem, és egy pár pillanat volt, mire a rendszer teljesen felállt, és rájöttem, hogy hol is vagyok, és mi is vár rám. Olyan volt a jövő, mintha egy nagy fekete lyukba kéne beleugranod, és nem látod mi vár az alján, illetve azt sem, hogy mennyire mély.
És ahogy összeállt a kép, jött is a fájdalom, a kétségbeesés azon nyomban. Jó idő volt, mire Kis l is felébredt. Elég sokáig csak feküdtünk szótlanul egymás mellett az ágyban. Egymásra se mertünk nézni. Én attól is féltem, hogy újra elkezdek sírni, illetve a legjobban attól féltem, hogy most az elméletet a gyakorlatba át kell ültetni, azaz a szakítás addig nem szakítás, amíg egymás mellett fekszünk az ágyban. Tehát megintcsak féltem megtenni az első mozdulatot. Jobb volt teljesen mozdulatlanul ott feküdni, és várni, hátha így marad örökre. Kis l is ilyesmit érezhetett, mert ő sem volt hajlandó semmi életjelet adni a két nyitott szemén kívül. Szerintem ő maga se hitte el ezt az egész őrült 3 hónapot, és nem tudta mit kezdjen a helyzettel.

Aztán én csak megtettem, ami a kötelességem. Próbáltam emelt fővel viselni a vereségemet, illetve a teljes összetörést. Írtam egy sms-t egy kedves barátomnak, aki Brüsszelben lakott egy kollégiumban, hogy befogadna-e egy menekültet egy-két éjszakára, amíg haza nem tudok menni innen. A válasz igenleges volt, de ezzel együtt egy info halmazt kaptam, arra vonatkozólag, hogy mit kell tennem, úgyanis ő pont akkor nem volt Brüsszelben.
Ezután már nem sok szót váltottunk, én azért sem, mert vissza kellett tartanom a sírásomat. Neki ez nem nagyon ment. Sírdogált, főleg amikor mondtam, hogy a válasz szerint mehetek, és megkérdeztem, mikor megy vonat vissza Brüsszelbe. Egy pont indult is nemsokára.
Felálltam a matracról, és elkezdtem öltözködni. Kis l ült a földön a matracon, és sírt. Egyenesen arányosan a rajtam lévő ruhák mennyiségével. A végén nem tudtam, hogy mi a baja...talán ennyire rosszul áll a zakóm, hogy ennyire zokog? :D
Na jó, félre téve a tréfát, mert akkor nem voltam éppen tréfás kedvemben. Mondtam, hogy akkor indulok is, ha el akarom érni a vonatot. Soha ne próbáljátok ki ezt az érzést. A szerelmednél összepakolni, és otthagyni őt...mintha a szívemet hagytam volna ott. És ez így is volt.
Tehát lementem az emeletről, anyu vasalt, az öcsi gépezett, nővér a konyhában volt. Köszöntem egy jó reggelt, és leültem a nappaliban, hogy felvegyem a cipőmet. Anyu kérdezte, hogy hogy aludtam? Mondtam, hogy nem annyira jól. Erre ő, talán csak nem fáztam? Mondtam, hogy nem, most nem az volt a baj. Sokat nem tudtam beszélni, mert annyira szorított a sírás, és olyan fájdalmam volt, hogy akkor már csak menekülni akartam abból a házból.
Kérdezte, hogy Kis l merre van? Mondtam, hogy itt jön mögöttem. Kisírt szemekkel megállt a nappali ajtóban,és mondta, hogy Laci megy, mert megy a vonata Brüsszelbe. Anyu abbahagyta a vasalást, és értetlenül nézett, hogy milyen butaságot beszél ez a lány. Az öcsi is odafordult, és minket nézett. Én lehajtott fejjel kötöttem a cipőmet, és reménykedtem, hogy nem fogok hangos zokogásban kitörni.
Anyu kérdezte, hogy miért mennék én most Brüsszelbe? És Kis l válaszolt, hogy azért, mert most megy a vonata. És akkor leesett mindenkinek a szituáció. Anyu a teljes döbbenettől szólni  sem bírt, nézett minket egy ideig, aztán lassan szótlanul visszafordult a vasalódeszkához, és vasalt tovább. Az öcsi is ugyanígy tett, csak ő a számítógéphez fordult vissza. Én pedig egy utolsó hatalmas levegőt vettem, és odaléptem az öcsihez, kezet fogtam vele, mondtam neki, hogy remek srác vagy, és légyszi vigyázz a nővéreidre, hisz ez a te feladatod.
Aztán odaléptem anyuhoz, átöleltem, és nagyon nehezen annyit tudtam a fülébe súgni, hogy nagyon, nagyon sajnálom. Adtam neki egy puszit, és elfordultam. Neki is könnyes volt a szeme. Én is megszerettem őt, és úgy éreztem, ő is engem. Ennyi volt. Már csak a nővér volt hátra, kimentem a konyhába, és ő ott fogadott engem a fent említett mosollyal, a vállvonással, és a hatalmas I'm so sorry-val. Én nem tudtam mit mondani, mert akkor sírtam volna. Neki is adtam egy puszit, gyorsan kabát fel, és el onnan. Nem tudtam hová, de el. Minél messzebbre.
Kis l jött utánam. Én kiléptem a házból, le a lépcsőn a bőröndömet, ő meg jött utánam mezítláb egy szál pizsibe a hidegben. Hisz mint tudjuk Dec 13-át írtunk. Én visszaléptem, lassan betoltam őt a házba, adtam a homlokára egy puszit...ez volt életem legfájdalmasabb puszija...és elindultam. Amíg látott, ő nézett utánam a házból, én meg arra vártam, hogy mikor kezd el rohanni felém, és ugrik a nyakamba. Persze el kell fogadni, a filmek azok filmek. Az élet kicsit másmilyen.
Arról a vonatútról nem írnék, szerintem mindenki el tudja képzelni, milyen érzés volt egymagamba ücsörögni a vonaton, távol az otthonomtól, ekkora töréssel a szívemben. Szinte véreztem.
És ennek a vonatútnak a vége volt a Noord-stationhoz való megérkezés, amit már egyszer leírtam egy visszaemlékezésben. Aztán el kellett találnom a koleszhoz. Kis spanyol barátom, Pedro kisegített, és elmagyarázta, mi hogy működik. Én pedig követve az utasításokat megérkeztem a kollégiumba. Teljesen üres volt. Szinte én voltam egyedül az épületben, én és a fájdalom, aki hű társként követett mindenhová. Beléptem a szobába, letettem a cuccomat, és rádőltem az ágyra. Akkor kitört belőlem, amit reggel óta visszatartottam. Nem tudom, időben mennyit sírhattam, de szerintem órákban mérhető. A legrosszabb, hogy tényleg van fizikai fájdalma az embernek. Ráadásul olyan erősen tud fájni az a semmirekellő szív, hogy az egész tested görcsöl tőle.
Mikor nagysoká lenyugodtam, és ettem egy szendvicset, kicsit sétáltam a koleszben. És akkor az egyik ablakból láttam meg a bazilika épületét jó messze tőlem. És jött az érzés, hogy oda el kell futnom. Hát útra keltem. És futottam és futottam, és nagyon jól esett. Minta kövek potyogtak volna le rólam. Persze a fájdalom nem csillapodott, de mintha egy kicsit könnyebb lett volna hordozni futás közben. És odaértem, körbesétáltam pont úgy, ahogy Kis l-el tettük, és láss csodát, nyitva volt. Bemehettem. És földbe gyökerezett a lábam. Ennyire hatalmas templomban előtte én még soha sem jártam. Körbe jártam, ami nem kevés időbe telt, és beültem egy kápolnába imádkozni. Merthogy annyira nagy a bazilika, hogy kisebb kápolnák vannak benne, rendesen elkerítve üvegfallal, ajtóval, benne oltárral, és mindennel ami kell.
Szóval leültem és imádkoztam. Pontosan nem tudtam mit szeretnék. A kérésem az volt, hogy az történjen velem, ami a legjobb. Ha most így kell lennie, akkor legyen így. Csak enyhüljön a fájdalmam, mert ezt nem bírom ki sokáig.
Tudtam, hogy ez után egy új élet fog kezdődni számomra. De azt is éreztem, hogy ebben az új életben lesz szerepe Belgiumnak. És éreztem, hogy ebbe a bazilikába még vissza kell térnem. És így világossá válik, hogy szeptemberben miért volt nekem olyan fontos, hogy a bazilikába elmehettem, és nap mint nap megcsodálhattam a kilátóból, ami tőlem, mint tudjuk, egy-két lépés.

És eltelt egy év, és itt ülök, és arról írok, hogy mi történt egy évvel ezelőtt pont ezen a napon. Akkor azt sem hittem volna, hogy valaha elmúlik az a pár óra,hogy haza mehessek Magyarországra, most pedig ezt a helyet hívom otthonomnak, és kb. ugyan annyi időre hazalátogatok Magyarországra, mint amennyi időre jöttem Belgiumba egy évvel ezelőtt. Ez ám az élet játéka...

107. nap A végzet napja

Megint itt vagyok...el vagytok szokva tőle, hogy minden nap jelentkezem, mi? Én is. De mostanság annyi minden történik körülöttem, hogy azt hiszem most megint írnom kell, amíg le nem csendesednek a hullámok körülöttem.

Képzeljétek, mint biztonsági őr is kipróbáltam magam az elmúlt két napban. Egy kedves ismerősöm, akiről már nem is kevésszer esett szó itt a blogomban, leginkább az elején, merthogy nála vendégeskedtem az első napjaimban...szóval Zsuzsi egy ismerősének van egy kis standja itt Brüsszelben egy bevásárló központban, ahol gyönyörű féldrágakő ékszereket árul. Zsuzsi is vele dolgozik, és most a hétvégén nekem is volt szerencsém kipróbálni magam ebben a felelősség teljes munkakörben. Jól is éreztem magam, sok kedves emberrel találkoztam. Jó élmény volt.

A másik ami említésre méltó, hogy utolsó beszélgetésünkkor nagyon nagyon megharagudtam anyukámra, és azóta sem beszéltünk. Szerintem ennek lassan már 1 hónapja. Kicsit kavarognak bennem az érzések, hogy milyen lesz haza menni. Egyáltalán örülni fognak-e nekem.
Már 18 éves korom körül azt éreztem, hogy egy kicsit több szabadságra lenne szükségem, és nem kellene, hogy anyukám minden egyes lépésemről tudjon, sőt abba cselekvőleg bele is avatkozzon. Ez a feszültség egyre nőtt az idők folyamán, és ahányszor én felvetettem, hogy én már 19-20-21-22-23-24-25 éves vagyok, mindig, az utolsó pillanatig az volt a válasz, hogy te még egy gyerek vagy, és persze, hogy nem tudod mi a jó neked. A szüleidre kell hallgatnod, hisz ők idősebbek, és tapasztaltabbak. Ők tudják igazán mi kell neked.
Szóval ez csúnya meghasonlást okozott bennem, mert bár a világon mindenkinél jobban szeretem a szüleimet, és szerintem messze ők a legjobb szülők a világon, hisz mindenért hálás lehetek nekik, amit elértem eddig az életemben, mindenben, amiben segítettek és támogattak. És vigyáztak rám, hogy olyan emberré váljak amilyenné váltam. Persze erre most lehet, hogy sokan mosolyogtok, hogy ha-ha...valamit csúnyán elrontottak szegény szüleim...az is lehet. Én próbálom szeretni magam olyannak, amilyen vagyok. Ez nem mindig könnyű, de mindenképpen el kell fogadnom, mert másmilyen úgysem lehetek.
Ezek ellenére annyira visszás érzéseket váltott ki belőlem a sok évnyi vita, és győzködés, és vita és vita, hogy ez is egy nagyon erős oka annak, hogy el kellett jönnöm otthonról. És sikerült, és most úgy érzem magam, mint egy kalitkából kiengedett madár.
A probléma megint ott jött, hogy én a buta fejemmel újfent szívességet kértem a szüleimtől. Amit ők persze meg is tettek nekem, és ezt megis fogom köszönni, de mégsem sikerült 100 százalékosan teljesíteni a kérésemet. És amikor Skype-on édesanyám közölte, hogy átgondoltuk, és úgy döntöttünk, hogy...a többi nem lényeges. A lényeg, hogy megint sikerült felülírniuk az én kérésemet, és még csak beleszólásom sem lehetett, mert meg sem kérdeztek, hogy mi a véleményem. Ők úgy gondolták, hogy jobban tudják mint én, ezért az Ő döntésük velem szemben mindenképpen helytálló. És a köztünk lévő távolságot ki is lehet használni arra, hogy semmilyen vétóval ne élhessek, a döntésnek már csak a következményeit vagyok kénytelen megélni.
És ekkor nálam teljesen becsukódott a kapu. Közöltem, hogy azt hiszem a továbbiakban nincs is miről beszélnünk. És megmondom őszintén, ezt máig is így gondolom. Ha erre az esetre gondolok most is teljesen ökölbe szorul a kezem, és nem értem, nem értem, nem értem.

Tegnap este egyedül néztem a filmet. Azt a filmet, amit pont egy évvel ezelőtt ugyan ezen a napon kis l-el és családjával. A kandalló pattogó tüze mellett családi szeretetben és hangulatban. Talán az írásom előző részével is egyből itt a szoros és sok mindent megmagyarázó összefüggés. Én már nagyon régen éreztem, hogy nekem el kell jönnöm otthonról. Hiába szerető család, hiába az anyukám és az apukám, akikért mindent megtennék, én saját családra vágytam. Ahol nem a gyerek szerepét töltöm be, hanem valamilyen egészen mást. Még ha nem is rögtön családfői szerepet, de valami ahhoz közeledőt.
És akkor, azon az estén, ha csak egy estére is, de megadatott. A kedvesemmel az karomban ülhettem, és úgy érezhettem magam, mintha saját családom lenne.
És ez megintcsak magyarázat arra, hogy miért vágta úgy el életem ütőerét az ezt követő nap. A végzet napja...
Reggel, December 12-én gyönyörű napfényre ébredtünk. Ez itt Belgiumban valóban az Isten áldása ezért minden percét ki kell használni.
Ki is használtam. Lementünk reggelizni, és Kis L elment tanítani. Én pedig egy hatalmas sétára indultam a faluban. El sem tudjátok képzelni, micsoda rendezettség és tisztaság és lenyűgöző városkép fogadja az embert egy ilyen Flamand kis faluban. Szép, jó állapotú házak, jó elrendezésű utcák, gyönyörű parkok. Egyszer mindenkinek érdemes egy ilyen helyen megfordulni. Meg is értem, hogy a Belgák nem vágynak fel a városokba, hanem boldogan élik a kis életüket ilyen békés, gyönyörű helyeken.
Mikor hazaértem kicsit gyakoroltam. Rossz érzés volt bennem az egész héten történtek miatt. Éreztem, hogy ennek még lesz folytatása. Valami nem stimmel. Egyszerűen benne van a levegőben. Mondtam is a tesónak, hogy attól félek, nem lesz ennek az egésznek jó vége. Kérdeztem is, hogy Ő tud-e valamit. Persze nem tudott.
Megjött kis l, ebédeltünk, még gyakoroltunk egy kicsit és ők lassan elkezdtek készülődni az esti előadásra. Ugyanis a helyi fúvószenekar amatőr színészek bevonásával színházi darabot rakott össze egy kibérelt raktárépületben a város szélén. Az színdarab nem is egy előadást ért meg. Kár, hogy otthon nem ennyire jellemzőek az ehhez hasonló magán kezdeményezések, amatőr megmozdulások, össznépi programok.

Szóval este erre az előadásra mentünk. És meg kell mondanom, nagyon nagyon színvonalas volt. Élveztem, és remekül szórakoztam. Utána pedig buli volt. Kis l jó sok ismerősét megismertem. Így visszagondolva...sorba mindenkinek bemutatott, és elmagyarázta, hogy én ki is vagyok neki, és mi fán is termek, jöttek is a poénok az éhségemmel kapcsolatban, mint ahogy ez megszokott.  Szóval...így visszagondolva vicces, hogy mi akkor már igencsak a visszaszámlálásban voltunk. És már valóban nem volt sok hátra. A kishajónk, amit Sárospatakon hajtogattam, és neki adtam, és megkérdeztem, hogy eljönne-e velem ezen a kishajón egy világ körüli útra, de csak kettesben, és persze igen volt a válasz, és így kezdődött ez az egész hajókázás a ködlepte furcsa jövőbe, mely végül ide vezetett. Ez a kishajó megállíthatatlanul és csendesen siklott a maga jéghegye felé, és már csak órák kérdése volt a végzete. És ha már jéghegy jött szóba, persze hogy a Titanic jut eszembe. Hisz annak sem sikerült azonnal elsüllyednie. De az első sérülés olyan volt, ami végzett az elsüllyeszthetetlen hajóval. A miénk is pontosan így járt.
De előbb még hadd kapja meg azt az első léket, ami már egyértelműen elkerülhetetlen volt. A kérdés csak az volt mikor.

Haza mentünk, fogat mostunk, és lefeküdtünk aludni. Ő háttal nekem az oldalára fordulva. Én pedig odahajoltam hozzá, adtam az arcára egy puszit, és jó éjt kívántam. Ő pedig annyit mondott, soha nem fogom elfelejteni...- Borotválkozz meg, így szúrsz.
Ez előtte még egyszer sem vetődött fel. Tudtam jól, hogy most sem a borostám szúrja, hanem az érintésem. Ahogy a kezem hozzáért a vállához, és a szám az arcához. Emlékszem, könyököltem felette a sötétben és a csendben, és azon gondolkodtam, elkezdjem-e. Lüktetett a halántékom, és ki akart ugrani a szívem a helyéről. Rosszabb volt mint a Zeneakadémiai felvételin várni, hogy sorra kerüljek, vagy hogy bemehessek értékelésre. Pedig ott is a NEM-ben voltam biztos, de valamiért homok került a gépezetbe, és az történt, amire soha az életemben nem mertem volna gondolni. De azt hiszem ez most nem lényeg.
Ott könyököltem, és tudtam, ha megszólalok, akkor azzal vége lesz mindennek. Ezt már nem lehet visszafordítani. Ezt már csak lezárni lehet. Húzhatjuk még, vagy sodródhatunk az árral, de ez a történet minden valószínűség szerint véget ért.
És akkor elhatároztam magam. Alig bírtam megszólalni és kimondani az első szót, illetve mondatot. És akkor megtettem....Mi a baj? Kérdeztem, de nem jött válasz. Jó sokat vártam, és folyamatosan imádkoztam, hogy kérlek Istenem most legyél velem, csak most adj erőt, hogy ezt végig tudjam csinálni. És persze folyamatosan az a kérdés lebegett a szemem előtt, hogy miért, miért miért???? Miért adtad nekem, ha most elveszed? ÉS érzem, hogy nem tudok ellene tenni semmit. Ez volt a legrosszabb érzés. Tudtam, hogy nem tudok olyat mondani, vagy tenni amivel visszafordíthatnék bármit is. És ez a tehetetlenség érzés szinte felrobbantja belülről a csontjaidat. Olyan erős fizikai fájdalmat okoz, hogy az a fájdalomküszöböt súrolgatja. Legalábbis akkor úgy éreztem, ennél jobban már nem tud fájni.
És az arcához nyúltam, és éreztem, hogy könnyesek a szemei. Magamhoz fordítottam, és kérdeztem újra, hogy mi a baj. Sokára válasz is jött...nem tudom. Ő egyetlen egyszer sem bírta kimondani előttem, hogy nem szeret, hogy nem akar velem lenni, és hogy el szeretne hagyni. Egyszer sem. A síráson és a bólogatáson kívül semmi másra nem futotta. Így jutottunk el oda, hogy akkor legyen vége? És erre az igent jelentő alig észrevehető bólogatás is nagyon nagyon nehezen és sokára jött meg.
Akkor én minden erőmet összeszedve megpróbáltam utoljára visszafordítani a már zuhanó repülőt, mintha egy vízesésben próbálnál meg eszeveszett módon fel úszni, sőt megfordítani a vizet.
Nyújtottam felé a kezem, és rákezdtem, hogy tudom mennyire nehéz ez most, és tudom, hogy az egész egy teljesen béna hülyeség, de én akkor is hiszem, hogy téged nekem rendelt a Mindenható.És lehet a könnyebb utat választani, és az előttünk álló problémákat egyszerűen megkerülendő, kilépni ebből az egészből, mintha soha benne sem lettünk volna. Egyszerűen leszállni róla, mint egy buszról. A mai világ is ezt tanítja mindenkinek...hagyd a nehézségeket másra, ne hordozd a keresztedet, inkább használd ki a percet, és élvezd ki az életet.
Vagy másik lehetőségként, fogd meg a kezem, jó erősen, ahogy csak bírod, és ketten együtt menjünk neki azoknak a legyőzhetetlennek tűnő problémáknak. Mert ketten sikerülhet. Ha hiszünk benne, akkor együtt legyőzhetetlenek vagyunk. Ő nem hitt... Én sokáig tartottam a kezem, mozdulatlanul, csendben. És imádkoztam, és imádkoztam, hogy kérlek Istenem, ne tedd ezt velem. Ez biztos, hogy nem történhet meg velem, és el ne hagyj ebben a percben, mert én ezt magamtól nem bírom ki.
És sok sok idő múltán egy ici-pici nemleges fejrázás lett a válasz a kinyújtott kezemre.

Persze, hogy a vizet nem lehet megfordítani. Aki látott már megáradt folyót, az tudja, hogy az nem játék. A víz  is, a repülő is zuhant a mélybe. Én is pontosan így éreztem magam. Biztos veletek is van, hogy azt álmodjátok, hogy zuhantok, és akkor hirtelen felébredtek. Velem is pont ez történt, csak én nem ébredtem fel, mert ébren voltam. És forgott velem a föld, és zúgott a fülem, és minden elsötétült előttem. És akkor éreztem, hogy nem bírom tovább. Újra elöntötte a könny a szemeimet, és elkezdtem zokogni. Kis L velem sírt...én török ülésbe ültem, az ölembe vettem őt, és átöleltem, és magamhoz szorítottam, és sírtam, és zokogtam. Nem tudtam abbahagyni. Tudtam, hogy az életemben utoljára tartom őt a karomban, és soha többé nem érezhetem a karjait, az ölelését. Soha többé nem lesz az enyém, hiszen már most sem az...és megint csak imádkoztam, hogy kérlek Istenem, ne engedd, hogy ez a perc elmúljon...hadd maradjunk így örökre, csak ne kelljen őt kiengednem a karjaimból.  De végül ki kellett. És akkor elengedtem azt aki azalatt a 3 hónap alatt az életem értelmévé vált. Aki mindent jelentett nekem.
Nagyon sokáig sírtam, nem tudtam magam lenyugtatni, csak ömlött belőlem a fájdalom. És mindez pont ma egy éve. Nézem az órát, és szinte érzem azt, amit pont egy éve éreztem, pont ugyan ezekben az órákban.
A végére a kimerültségtől teljesen kész voltam, így hajnal körül sikerült valahogy lenyugodnom egy kicsit, és a csodával határos módon elaludnom...arra emlékszem, hogy fekszem a sötétben, a csendben, teljesen üres vagyok, nincs bennem érzés, vagy tiltakozás, csak hogy legyen vége.
És akkor még nem is sejtettem, hogy a java még csak akkor kezdődött...

106. nap Ma egy éve...

Nem sokára megyek haza. És megmondom őszintén, örülök, hogy haza látogathatok egy kicsit. Most már tényleg hiányzik az otthonom. Ami jó, hogy ez alatt a 106 nap alatt ez a kis lakás is otthonommá vált, és nagyon nagyon szeretem. Már most tudom, hogy örülni is fogok, mikor haza jöhetek majd ide.

A hétköznapjaim is kialakultak, van egy jól megszokott életritmusom, amiben nagyon jól érzem magam. A munkámat szeretem, a gyerekek is megszerettek, hallgatnak rám és nagyon jó érzés velük lenni. És öröm őket tanítani, ügyesek, okosak, tényleg főnyeremény nekem, hogy ők itt vannak az életemben.

De mi is történt egy éve?

Nemrégiben voltam vendégségben egy kedves ismerősömnél itt Brüsszelben. Ebédeltünk, és utána filmnézésre adtuk a fejünket. Én választhattam ki a filmet egy nagy ládából. És ahogy turkáltam egy film került a kezembe és egy érzés, hogy ezt a filmet én már láttam valahol, és tudnom kell, hogy mi az. És azonnal be is ugrott, és persze a hozzá tartozó emlékek is. De ne ugorjunk előre.

Mostanság a napokban pont egy éve, hogy utoljára voltam itt Belgiumban. December 5-re volt repülőjegyem, de felhívtak a légitársaságtól, hogy nagy probléma-e ha átteszik 6-ra. Nem, egyáltalán nem. A lényeg, hogy itt legyek. És eljött a 6-a. Reggel Pécsen ébredtem, kedves jó barátom lakásában, akivel előző este még kalauzruhában őrültködtünk. Szóval Pécsen ért a reggel, és a kora hajnali vonattal mentem fel Pestre, hogy a délutáni Brüsszeli gépemet elérjem. Egy kis nagymamai ebéd, és pakolásnyi kitérővel. 

Be voltam szépen pakolva, sőt, mama ráadásnak mindenféle finomsággal is ellátott, nehogy éhen vesszek a távoli vadregényes Belgiumban az alatt a végtelennek tűnő 10 nap alatt. Éreztem, hogy a csomagom több mint 10 kiló, dehát, megesik a legjobb családban is. 

Irány a reptér. Telve boldogsággal, örömmel, hittel, reménnyel, büszkeséggel...

A reptérre időben ki is értem, és beálltam a sorocskámba, hogy a repjegyemet átvehessem. A kedves asszisztens néni megkérdezte, hogy csak ez a kézipoggyász bőröndöm van? Én örömmel válaszoltam, igen. Akkor legyek szíves feltenni már a mérlegre, ha nem nagy gond. És ekkor jött a hideg zuhany. 17 kilós volt a megengedett 10 helyett. Ez tényleg ciki. Először megpróbáltam kedvesen átvinni a dolgot, de laza mosollyal közölték, hogy nem. Azután mérgesen is próbáltam, de a mosoly sem és a válasz sem változott. Mondtam, hogy nincs se pénzem, se lehetőségem, és szerintem a gép igazán elbírná azt a plussz 7 kilót. A válasz, persze a kötelező mosoly kíséretében az volt, hogy az lehet, de a szabály az szabály. Akkor én tényleg mérges lettem és elkezdtem szídni akit csak lehet. Beleértve őket is, persze nem trágár szavakkal, és gusztustalanul, csak próbáltam megérdeklődni, hogy ő még soha nem hágott-e át szabályt a szerencsétlen, csomagméregetős karrierje elérésében futott iszonyatos életúton? Amivel már akkor is szabályt sért, ha ő is mérges lesz, és elfelejt rám mosolyogni. De nem felejtett. Végül könyörgőre fogtam, de semmi. Akkor megkérdeztem, mik a lehetőségeim. Elmondta, és felírta egy papírra, hogy itt meg ott ennyit, meg annyit kell fizetnem, és akkor ide menjek, meg oda, és akkor már csak 3 dolgot kell utána elintézni, hogy egyáltalán szóba álljon velem. 

Én minden tőlem telhetőt megtettem. Telefonáltam mint állat, hívtam anyut, az ő bank kártyája nem volt használható. Még a fodrászáé sem. 

Utolsó kétségbeesésemben kidobáltam minden mozdíthatót a táskámból. Egy egész doboz lesütött csirkecombot, egy egész doboz frissen elkészített barátfülét, még valamiféle süteményt, az otthoni gumi papucsomat. A kiló szaloncukrot a pénztáros kisasszonynak a kezébe nyomtam, és futás vissza a check in pulthoz. 

A táskám még mindig 12 kg volt, és a válasz ugyan azzal a mosollyal jött is, hogy sajnos ez a táska nem fog felmenni. Ekkor elöntötte az agyamat az a valami, és közöltem, hogy de, fel fog menni. Ott a pult előtt kinyitottam, és elkezdtem felöltözni belőle. Vagyis véletlen szerű sorrendben a kezembe akadó ruhákat magamra vettem. Akkor már néztek rendesen. Amikor a pizsoma gatyát is elővettem, hogy ezt is felvegyem? Akkor azt mondta, hogy na jó, ez így már jó lesz, 11 kg-osan  már felmehet a bőrönd, csak menjek arrébb levetkőzni és visszapakolni a bőröndbe. Ebből derült ki számomra, hogy az egész egy szerencsétlen, elrontott életű boldogtalan ember játéka a másik emberrel, mert ő ki tudja használni az éppen kezébe adott ici-pici hatalmat, amit csúnyán meg is tesz. Ez pont az a szitu, mint amikor az épületben a portás fontoskodva megállít, és kikérdez, hogy kihez, mikorra, miért jössz, és még gyorsan el is mondja a szabályokat, hogy mire kell figyelnem...na mindegy. Ilyet is egyenlőre csak Magyarországon tapasztaltam. Persze ez azért is lehet, mert nem járok olyan sokat a világban.

A dolog lényege, amiért az egész történetet elmondtam, az az, hogy a sírógörcs, idegroham, és a leizzadás különböző fokozatait megélve, közben azért imádkoztam, hogy kérlek Istenem, ez csak nehogy valami rossznak az előjele és egyben kezdete legyen. Biztos mindenki ismeri ezt az érzést. És be is szokott jönni. Most sem volt máshogy.

Végül csak megérkeztem Belgiumba. Jó érzés volt visszatérni ide, és újra érezni a Belga reptér frissen légkondícionált levegőjét. Szinte harapni lehetett. Az én kis aranyom kocsival jött ki elém. És ekkor jött is a következő bukfenc. Eltévedt az autópályán, én meg egy órát ücsörögtem a reptéren őrá várva. Persze egyáltalán nem zavart, és tudtam, hogy közeledik hozzám életem értelme, és majd ha karomban tarthatom, minden problémám egy szempillantás alatt tovaszáll.

Megérkezett. A nyakamba ugrott, egy pillanatig úgy tűnt, hogy valóban tovaszáll. Mi is beszálltunk a kocsiba, én elmondtam a mondókámat a kalandos utamról, ő is rebegett pár mondatot, és ezután szép lassan elkezdett leereszkedni közöttük a köd. Az elején még láttuk egymást, és hallottuk egymás szavát, de ez idővel egyre sűrűbbé vált. És szép lassan egymás kezét fogva vesztettük el a varázst. 

Hazaértünk, és anya finom vacsival, és mikulás ajándékkal fogadott. Jó volt újra látni őket, és volt egy kis hazaértem érzésem. Az öcsi nagyon örült nekem, már nem volt félénk velem, mint első alkalommal. Fel volt készülve a Magyar történelemből, a Magyar királyokból. Nagyon jól esett. Vacsoráztunk, és elmentünk lefeküdni aludni. Másnap pedig irány Brüsszel és az iskola. 

És ekkor robbant az első bomba bennem, amit továbbiak követtek, amitől én magam teljesen romba dőltem...

Ahogy a lakásba értünk közölte velem, hogy ő most nem érzi jól magát velem, és valami nincs rendben. Ekkor még erős voltam, és teljesen eltökélt és határozott. Egy szép hosszú beszélgetésben meg is tudtunk beszélni minden problémánkat. És előjött a probléma amit én is tudok azóta, és meg is tanultam a leckét egy életre. "Túl gyors volt" ez az egész, hangzott el a szájából. Én akkor éreztem, hogy itt a világnak vége van, de  legalábbis az életemnek mindenképpen. 

Persze én is aláírtam, hogy valóban túl gyors volt, ezért szeretném megismerni őt, szeretnék közelebb kerülni hozzá, a barátja lenni. Ezt ő is így érezte, legalábbis ezt mondta. Ebben meg is maradtunk. Külön aludtunk...nem sok ilyen rossz érzés ért azelőtt. Eljöttem a kedvesemhez, akiért az életemet is odaadnám, és itt fekszik tőlem 2 méterre, de nem érezhetem a karomban, nem lehetek mellette. 

Másnap reggelig ki is tartott a dolog, amikor is ő hívott, hogy bújjak oda hozzá. Hát...mindennek ellen lehet állni, de a kísértésnek nem....sajnos. 

Így hamarosan el is érkeztünk a következő állomásig, egészen pontosan szerda estéig, amikor is ő este a munkából jött haza, én meg otthon voltam, és nagyon kutyául éreztem magam. És ebbe a hangulatban vártam őt. Ő hazaért, és szavakra nem is nagyon volt szükség. Néztük egymást, de olyan volt, mintha egy távolodó kocsi hátsó ablakában látszódó arcot néznék. Ő lefeküdt mellém a matracra, és elkezdett sírni. És akkor először jött a szó amitől annyira féltem...Talán jobb lenne külön...talán vége. Persze ő ezt nem merte kimondani, csak nézett könnybe lábadt szemekkel, és még bólogatni is alig mert a kérdéseimre válaszolandó. Ha pedig jött is válasz, az a nem tudom volt.

És akkor bennem is eltört valami. Éreztem, hogy nem bírom tovább. Felkeltem, és a 2 méterre lévő ágyhoz mentem, leültem a kezeimbe temettem az arcomat, és feltört belőlem a sírás. Előtte kb. 3-4 évvel azelőtt sírtam utoljára. Az is egy másik, nagyon nagyon hosszú történet volt, hogy akkor miért sírtam. Az a sok évvel ezelőtti sírás, az utolsó, lezárt valamit. És ezzel együtt be is zárt sok mindent. Leginkább a szívemet. És ezért nem tudtam én sírni hosszú évekig. Egyáltalán nem, soha egy kicsit sem. 

De most megtörtént újra, amitől annyira féltem. Kinyitottam a szívemet, és odaadtam valakinek, és hittem benne, és bíztam, és újra rátapostak, újra belevágtak egy kést. És jött a sokéves fájdalom. Feltört belőlem minden, és csak sírtam sokáig, és nem tudtam visszafolytani magamba. Amikor kicsit lenyugodtam, elővettem az ajándékokat, amit neki, és a nővérének hoztam Karácsonyra, és odaadtam, hogy ezzel csináljon, amit jónak lát. Ő kibontotta. Egy kis pillangó formájú fülbevalót vettem neki, hisz oly sokszor hívtam őt az én pillangómnak. 

Mikor meglátta ő is elsírta magát, és a karomba borulva sírt, hogy mégse menjek sehová, hanem maradjak ott, és próbáljuk meg együtt, mert ő nagyon szeret engem, és érzi, hogy szüksége van rám. Persze én újra bedőltem, és nem bírtam ellenállni, mert hinni akartam bennünk. 

Így jött el a hétvége, a péntek, ami pontosan ma egy évvel ezelőtti nap volt, Dec. 11-e, és mentünk haza a gyönyörű kis faluba. 

És este együtt a családdal néztünk egy filmet. Angolul néztük holland felirattal. Hol értettem, hol nem. A lényeg nem az volt. Ott lehettem a kedvesemmel és az új családommal egy begyújtott kandalló mellett a kanapén lustálkodva nyugalomban békességben, a karomban azzal, aki mindent jelent nekem. 

És a film, amiből semmit sem értettem. 

És eltelt egy év, és a kedves ismerősömnél a dvd-k között pontosan ez a film akad a kezembe. Soha nem hallottam a címét, nem láttam a dobozát, de éreztem, hogy ez az. Szinte sütötte a kezemet. És elkértem, és hazahoztam. És ma, pont egy évvel a tavalyi megnézés után, amiből ugyan nem értettem meg a felét sem, ma este újra itt Belgiumban az egész filmet megértettem, viszont egyedül. Teljesen egyedül... 

2 hónap - A visszatérés

Sziasztok!!!

Visszatértem. 2 hónapja itt vagyok. Pont ma két hónapja hajnalba érkeztem egyenesen az esküvőről, amiről oly sokat beszéltem már. És azóta valóban egy új élet kezdődött számomra. 2 hónap sok idő. Ennyit még nem voltam távol az otthonomtól egyhuzamban. Nagyon hiányzik mindenki egyenként. Jó érzés a múltra gondolni, és mosolyogni a sok kedves emléken, vagy a sok nem olyan kedvesen gondolkodni, hogy mi miért történhetett, mi volt az én hibám, és mi volt az ami csak úgy jött az életembe, és nem tehetek róla.
Itt most van időm átgondolni, és megköszönni az eddigi életemet, és a sok tanítást amit kaptam.

Először is a Hunydi iskolának, Éva, Kriszta, Hédi néninek, a környezetnek amit ők biztosítottak, hogy kisgyerekként a zene pályájára irányítottak, és nem engedték, hogy bármerre letérjek. Ezt szeretetükkel érték el, és azzal, hogy hittek, bíztak bennem, és ezt rám is átragasztották. Elérték, hogy higgyek magamban. Hogyan? Énekeltettek, és abban magam lehettem. Nem kellett úgy viselkednem, ahogy elvárták tőlem, egyszerűen csak elénekelhettem, ami belül van. És énekeltem-énekeltem amit csak mondtak. És ebben jónak éreztem magam, és élveztem, és másoknak is tetszett. Mindig szólót énekeltem, mindig kiváltságos voltam. És jött a Budapesti kamara ének verseny, amit meg is nyertünk duo kategóriában Bass Igor barátommal, és osztálytársammal, Rossini Macskaduett című darabjával. Mindig örömmel fogok emlékezni a próbákra, a felkészülésre, és a versenyekre.
 De a legnagyobb élmény akkor is egy bizonyos karácsonyi koncerthez fűződik, méghozzá 1997 karácsonyán. A hunyadi kórussal volt a jól megszokott karácsonyi hangversenyünk a Bosnyák téri templomban. És én szólót énekelhettem. Méghozzá Otto Fischer: Ave Maria című darabjában a szoprán szólót. Ennél nem sok nagyobb élményem volt az egész életemben. Ez a 4 perc tényleg olyan sokat adott az életemben, hogy egy élet hálájával tartozom érte. Köszönöm a hitet, a bizalmat és a szeretetet. És talán így már érthető, hogy a későbbiekben is miért voltak olyan fontosak számomra az Ave Maria dalok, amit gyűjtöttem is.
Aztán nagyon köszönöm Tibibának a furulyatanáromnak, aki ugyancsak úgy bánt velem, hogy elhittem, talán tudok valamit, és ezért egy picit fontosnak éreztem magam mellette, aminek meg is lett az eredménye...a Yamaha furulyaverseny, vagy mást ne is említsek, azóta is nagyon nagyon szeretek furulyázni bárkinek, bármit, bármikor. Ő sokat nem dicsért, de amikor lejátszottam azon a bizonyos versenyen 1998-ban az anyagomat, és hatalmas vastapsot kaptam és én is éreztem, hogy wow ez most lehet, hogy jól sikerült, és visszamentem a helyemre, akkor ő csak mosolygott, azt mondta, hogy jól van, és jól hátba vágott. Ez a hátba vágás volt a legfontosabb nekem. Ez is egy olyan momentuma az életemnek, ami örökre megmarad, és ami hozzásegített, hogy most az vagyok aki vagyok.
Köszönöm Veresegyháznak a kedvességet, és Kati néninek az odaadó szeretetét és kedvességét amivel támogatta beilleszkedésemet az osztályba, az iskolába. Ennek az iskolának is nagyon sokat köszönhetek. Megtanultam nagyon nagyon szeretni a lányokat, hisz az osztályunkban ketten voltunk fiúk a 20 lány mellett. Mindenkinek szeretettel ajánlom, remek tapasztalatszerzés, és nagy élmény.
És persze köszönöm a Veresi zeneiskolának Feri és Attila bának a kedvességét, és a fúvószenekarban eltöltött nagyon kedves időt. És köszönöm Andi "néni"-nek is, hogy elkergetett onnan, és nem hagyta, hogy klarinétosként fussak neki az életnek. Nem az én világom volt. Persze nem azt mondom, hogy az oboa az én világom, de csak csak...na. Most már nincs visszaút...Én szeretem csinálni, hogy mások is élvezik-e...tőlük kell megkérdezni.:):):)
Azt hiszem hagyok egy pár köszönetet későbbre is, mert még annyi van, hogy egy egész blogot szentelhetnék csak a köszöneteknek, amennyi jó dolgot kaptam eddig itt a földön.

2 hónap...nagy idő. Mióta utoljára írtam annyi minden történt, hogy nehéz lenne egyenként visszaemlékezni.
Talán a legfontosabb...nem mentem el a próbajátékra. Pont ma lett volna, 2 hónapra rá, hogy megérkeztem. Csábító munkalehetőség volt, és biztos remek lett volna, ha megkapom az állást, és biztos sokan úgy gondolják, hogy micsoda felelőtlenség, egy ilyen lehetőséget kihagyni, a pénzről nem is beszélve.
Sok oka van, hogy mégis így döntöttem. Az egyik, bár készültem-készültem, és mondhatni felkészültem, de bennem maradt a felkészülhettem volna jobban is érzés. Ami abból is ered, hogy itt az új iskolában az új tanárral egy új munkát kezdtünk el, rengeteg minden új információt kaptam, mit hogyan kéne csinálnom, ami következtében egyenlőre úgy érzem, teljesen alkalmatlan vagyok arra, hogy egy hangot is megszólaltassak a hangszeremen. Persze ez nem meglepő ismerve az oboát. :D
A zenekari állások kottáját is későn kaptam meg, valamiért nekem elfelejtették elküldeni, és én írtam rájuk, hogy talán nekem is elküldhetnék. El is küldték, és csupa olyan volt, amiről fogalmam nem volt. És tudtam jól, hogy 10 nap alatt ennyi anyagot nem tudok megtanulni. És a harmadik, kérdeztem, hogy megadnák-e a zongora kísérőm elérhetőségét, hogy összebeszéljünk egy próbát. Ők pedig visszaírták, hogy próbára nincs lehetőség. Majd ott a próbajátékon lekísér valaki, ha kérem. Kössz...próbálj meg Hindemith szonátát játszani élesben próba nélkül úgy, hogy előtte sosem játszottad a darabot. Kedves Zoltán barátunknak, biztos ez is menne blattra fejből, de én csak egy kis porszem vagyok. Nekem kellenek a jól megszokott metódusok, mint például a darab összepróbálása. Főleg egy modern darab esetében.
Viszont van munkám így is, amit nagyon szeretek, és a családokat, ahol dolgozom ugyancsak nagyon szeretem, és a gyerekek is ragaszkodnak hozzám, ami jó érzés ám. Kívánom, hogy mindenki megtapasztalhassa. És szabadnak érzem magam, és függetlennek, és van időm gyakorolni, iskolába járni, barátokkal, és a saját érzéseimmel foglalkozni. És a pénzből amit keresek meg tudok élni, és van annyi pénzem, hogy pihenni, szórakozni is tudjak egy kicsit, és gyűjthessek a szüleimnek, és a kölcsönre amit kaptam azért, hogy ki tudjak jönni, amiért ugyan úgy hatalmas hálával tartozom.
Szóval elnézést mindenkitől, akit sért, hogy nem mentem el a próbajátékra, de ez egy döntés,a mit meghoztam, és mögé is állok teljes vállszélességgel.

Ami még a legfontosabbak közé tartozik, hogy belefutottam az első csúnya konfliktusba is, ami mindenhogyan béna szituáció volt, és kár érte, hogy így alakult, de végül is minden megoldódott, és remélem túl is leszünk a sok butaságon hamar. Mi is történt?
Mikor megjöttem, elég hamar kiderült, hogy nincs fűtésem, ami szóba is került, és poén is lett belőle, hogy miért nem ölelgetek egy kisleányt, aki felmelegítene...milyen igaz...tessék nekem gyorsan hozni egyet. :)
Persze a fűtés nem oldódott meg, és közben lassan megjött a hideg. És én szép lassan elkezdtem fázni a lakásban a végére olyannyira, hogy 2 pulcsiban, két nadrágban és rendesen fáztam itthon. És sajna akkor egy picit szakadt nálam a cérna, és elkezdtem panaszkodni, és ki is akadtam, és próbáltam valakit keresni, aki esetleg tud valamit kezdeni a problémámmal. Sokáig emberek jöttek mentek, és nem sikerült fűtést fabrikálni, én meg a végére valóban mérges voltam, mert azt éreztem, mintha Magyarországon lennék, hogy mindenki tologatja a dolgot, hogy bocs, ez nem az én asztalom. És persze ez igaz is, mert egyenként senki nem felelős az én fűtésemért. Mindenki megtett mindent, mindenki szólt mindenkinek, csak a dolog elakadt a rendszerben. Én meg fáztam és mérges voltam, és ezért megsértettem olyan embert is, aki igazán nem érdemli meg. Pedig egyáltalán nem volt szándékos. És nagyon sajnálom. És a fűtés is megjött közben, és most itt ülök, és majdnem megsülök.

Voltam egy remekül megszervezett és még jobb hangulatú Magyar néptánc bálban, és tanultam nép táncolni, és remek érzés volt Magyarnak érezni magam itt Brüsszelben távol az otthontól. Persze, mióta itt vagyok, azóta kerültem közelebb a népzenéhez is, hisz azóta népi furulyázok, és gardonozok, és tagja vagyok a Csálé együttesnek. De nem is olyan csálé ám...majd kiforrja magát. :)

És képzeljétek el, kaptam ösztöndíjat!!! Nem kell fizetnem az iskoláért. Megkapom a teljes tandíj összegét. Ezért is csak hálálkodni tudok.  És ma meg is csináltattam a bankszámlámat. Ami vicces a dologban, itt ez valamiért ingyen van, nem úgy mint otthon. Ingyen nyitják, sőt egyszerre két számlát is, egy megtakarításit, és egy folyószámlát, hozzá a kártyát, az otthoni kártyaolvasót az internetes bankoláshoz, és még valamit, ami pontosan nem értettem meg, de majd azt is megfogom egyszer. És mint mondtam mindezt ingyen. Illetve az egész éves díja 30 euró ami még otthoni viszonylatban is nevetséges. Ennyit arról, hogy Magyarországon mit művelhetnek a bankok az emberekkel. Egészen addig amíg mi megengedjük nekik.

Azt hiszem mára befejezem, és lefekszem aludni egy kicsit. Szerintem ittlétem alatt eddig egysuer sem sikerült 1-2 előtt lefeküdnöm. Mondjuk ez volt mindig is a vágyam, hogy ezt megtehessem. Most meg is teszem...:)
Azért majd csak sikerül párszor korán is lefeküdni.
Aztán majd jelentkezek ám...addig is a legjobbakat!

21. nap Csirkepöri, és koncert Hollandiában

A mai napom nem volt túl eseménydús. De ennek én örülök is, mert legalább egy kicsit megint le tudtam nyugodni az előző napokbeli sok történés után, és ki tudtam aludni magam. Ez azt jelenti, hogy fél 1-kor ébredtem fel. Jó mi? Nekem nagyon tetszett. Utána még kábultan mászkáltam egy kicsit, illetve olvastam még egy kicsit a bibliát, hogy erre a jó kis alvásra feltegyem a koronát, illetve ne kelljen túl gyorsan kimásznom az ágyból.
A szakításunk után nem sokkal kezdtem el olvasni a bibliát. Akkor vettem egy új fordítású, a Szent Jeromos kiadó által kiadott bibliát, és annak estem neki, hogy valamiből megpróbáljak erőt meríteni az első időkben, amikor arra sem volt merszem, hogy a tükörbe nézzek. És képzeljétek el, segített. Annyi okosság van összeírva abba a könyvbe, hogy tényleg meg lehet benne találni azt a dolgot, gondolatot, tanácsot, érzést, ami téged átlendít, vagy legalábbis 1-1 centiméterrel mindig tovább görget a lejtőn felfelé jövet. De legalábbis arra mindenképpen jó, hogy a lejtőn ne csússz tovább. Én mindenkinek szívből és szeretettel ajánlom.
Szóval még azóta nem értem a végére, de már nagyon közeledek hozzá, és ez valamennyire büszkeséggel is tölt el, mert akárhogy is nézzük a biblia elég vastag könyvecske.
Most épp János evangéliumánál vagyok. Valóban ez a legkülönlegesebb a 4 közül. Élvezettel olvasom. Sokszor jólesik hangosan felolvasni, lassan artikulálva, érthetően mondani, én is sokkal jobban élvezem, hogy hallom is a szöveget, és olyan mintha mesét hallgatnék. Csak épp én mesélek.
Miután sikerült kimásznom az ágyból gépeztem egy kicsit, és eszembe ötlött a gondolat, hogy jó lenne enni valamit. De mit is? Van még egy adag csirkecombom. Akkor legyen csirkepörkölt. Végül is az az ételek fejedelme...
Már főtt is a tészta, pucoltam a hagymát. Közben anyukám is hívott az interneten. Jó volt vele pár szót váltani, majd egy órát beszéltünk. Kicsit olyan volt, mintha otthon lennék, és csak a szobámból kiabálnánk egymásnak, és közben a pöri illata is érződik a konyhából.
Egykettőre már rotyogott a csirkecomb a fincsi szaftban. Közben hívtak telefonon, akik a múltkor invitáltak egy koncertre. Mondták, hogy 7-negyed 8-kor indulunk. Az vicces, mert pont addigra készül el a pörkölt, viszont enni nem lesz időm. Sebaj megvár itthon, és este hatalmas királyi vacsora lesz csapva.

El is indultunk a koncertre. Pontosan nem tudtam hová megyünk. Mikor átléptük Hollandia határát, akkor már volt egy sejtésem, hogy a koncert Hollandiában lesz. Aztán felvilágosodtam, hogy Maastricht-ben van a koncert. Ha nem a saját szememmel láttam volna nem hittem volna el a sok anekdotát erről a nagyon különleges országról. Itt tényleg több a biciklista mint az autós. A városban minden biciklistákkal, és a lekötözött biciklikkel van tele. És tudjátok mi a legviccesebb? Még csak le sem kötözik a bicikliket. Egyszerűen otthagyják a bolt, vagy kocsma, vagy templom, vagy étterem előtt ahová épp tartottak. És ott vannak a bringák egymás előtt, és érdekes módon senkinek sem jut eszébe, hogy elvigye őket. Jééééé így is lehet élni?
A koncert nagyon különleges volt. Persze, hogy egy templomban rendezték. Ráadásul ez egy régi zene koncert volt. Kevés hangszer kis hanggal. Egy furulya, egy lant, egy hegedű szerű valami, amit a játékos az ölében tartott mint a csellót, csak mintha hegedűvel csellózna. És egy énekes néni. Szép hangja volt, illett ezekhez a hangszerekhez. Nem volt az az eget rengető hangerő, oda kellett figyelni, hogy éppen ki játszik, vagy ki nem. De ezzel együtt nagyon szépen betöltötte a teret, és jó volt hallgatni Machaut világi szerelmes dalait. Az egésznek magával ragadó hangulata volt. Talán egy kicsit sok volt több mint egy órán keresztül hallgatni, mert a változatosság nekem hiányzott a műsorból, de ezzel együtt remek muzsikusok igényes kimunkált előadása volt.

És ott ücsörögvén megint eszembe jutott, hogy micsoda élmény. Itt ülök Hollandiában, és egy régi zene koncertet hallgathatok. Ezt nem sokkal ezelőtt el sem mertem volna képzelni. Milyen vicces az élet. Milyen gyorsan egy egész élet meg tud változni. Nem kell hozzá egy év. Sőt egy év alatt akár többször is teljesen meg tud változni minden körülmény. És mi sokszor csak sodródunk az árral. De még mindig jobb mint megpróbálni ellene úszni.

Nagyon későn értünk haza. Egész pontosan 3 körül. Az már inkább korán, mint későn. Persze a jó kis pörkölt vacsorámról sem feledkeztem meg, megmelegítettem, és jóízűen megettem csemegeuborkával. Úgyhogy meg sem merem mondani, hogy most mennyi az idő. Inkább megyek is aludni...pussz

20.nap Ez az én formám

Reggel korán ébredtünk, ugyanis Niki korán jött, hogy vigye Áront a nem tudom hová. Azt tudom, hogy hétvégére Antwerpenbe mennek. Biztos jó móka lesz. Egyszer én is el fogok kirándulni oda.
Miután elmentek én visszafeküdtem egy kicsit, de aludni már nem nagyon tudtam. Inkább olvastam.
Felkeltem, gyakoroltam egy kicsit, csináltam egy otthonról hozott zacskós tésztát ebédre, és lassan készülődni kezdtem. Most meg is borotválkoztam az esti nagy eseményre...már most ideges voltam egy kicsit.
Elmentem a gyerekekért a suliba, fél óra alatt ott voltam, minden olajozottan működött. Hazaértünk, ittunk gyümölcslevet, megettük az uzsi maradékát, és a gyümölcsöt.
Aztán jöhetett a foglalkozás. Elővettem a furulyákat, mindet, ahányat csak vittem, a legkisebbtől a legnagyobbig. Anya már készített elő nekünk kottás füzetet. Elsőként megnézegettük a furulyákat, kipróbáltuk őket, és utána jöhetett a kemény munka. Megpróbáltunk violinkulcsot rajzolni. A végére egészen ügyesen sikerült is...és akkor jöhettek az első hangok és az első dal. A süss fel nap. Szépen lekottáztuk, elénekeltük, megnéztük a hangokat, és elkezdtük megtanulni. Vratkonak a nagyobbiknak nem is volt vele különösebb gondja, remélem mikor legközelebb megyek már el fogja tudni játszani. A kisebbel sokat gyakoroltuk, hogy mikor melyik hangot kell fogni... de hát valahol el kell kezdeni. Mindnyájan elkezdtük valamikor.
Aztán a házit is megírtuk, és játszottunk is. Nemsokára megjött apa, és én lassan végeztem.

Azt nem mondtam eddig, azzal a bizonyos Francia lánnyal váltottunk pár emailt. Nem is akár milyeneket. Azt talán tudjátok, hogy elhívott mára, hogy mennyünk el megint táncolni. Persze nem csak velem, hanem a múltkori csapattal. Azért ezekben az emailokban bőven több volt, mint pusztán buliba hívás a haverokkal. Legalábbis én úgy éreztem. Ha ti is olvastátok volna az emailokat, ti is így gondolnátok. Megbeszéltük, hogy Gergőnél találkozunk, eszünk és megyünk bulizni. Jól hangzott.
Szóval elindultam Gergőhöz, és ahogy közeledtem úgy lettem egyre idegesebb. Az nem is olyan nagy baj, de folyton az a rossz érzésem volt, hogy mekkora hülyeség ez az egész, ebből semmi jó nem sülhet ki.
Odaértem, és ott volt mindenki. És bizony a Francia lány jól nézett ki. Nagyon is jól. Szerintem zavarban volt, és én is egy kicsit. De meglepő módon én csak egy egészen kicsit. Inkább az zavart, hogy nem beszéltek angolul, én meg sokszor ott ültem, oszt azon gondolkodtam, hogy miről is beszélhetnek. Ez mondjuk engem nem szokott zavarni. Otthon is nagyon sokszor van, hogy egy társaságban ülünk, mindenki beszél és beszél és beszél, én meg ücsörgök, és hallgatom, de mintha nem is érteném. Csak a sok magyar szó egymás után. Hát ez most ugyan az, csak sok francia szóval.
Persze Gergővel néha beszéltünk, néha pedig elkezdett angolul beszélni, hogy én is értsem, de szép lassan mindig visszatértek a franciához. A vacsora egészen jó lett. Rizs gombával, hagymával, és egy csipetnyi ilyen-olyan fűszerrel. Megettük és indultunk a buliba.
Az eleje vicces volt, mindenki ugrált össze vissza, senki nem tudta, hogyan kell tarantellát táncolni. Aztán elkezdtünk mi is ugrálni. Próbáltam mindenféle lépést és figurát kitalálni a folyton monoton ismétlődő ritmusra és dallamra. Persze ennek meg van az az előnye, hogy egy idő után megbolondít és nem tudod abbahagyni az ugrálást. Aztán mi 4-en elkezdtünk körtáncot járni, hülyülni, és végül párosával is táncoltunk. Így kerültünk mi is össze a Francia lánnyal. És volt lassabb zene is, és arra is ketten táncoltunk, és én úgy éreztem van valami a levegőben. Jó volt átkarolni, és magamhoz szorítani, jó volt a kezét fogni, forgatni, egyszóval táncolni vele.
Aztán jött a legnagyobb vicc...megérkezett a volt barátja akivel 6 vagy 7 évet volt együtt. Egy magas vékony hegedűs srác.
Ezzel vége is lett a bulinak. A lány zavarban volt, a fiú őt nézte, és viszont. Gergő még kérdezte is a lányt, hogy nem gondoltam, hogy ilyen hatással van rád a srác még mindig. Persze a lány egyből rávágta, hogy hagyja már ezzel, ez nem igaz. Ehhez képest én is már csak egyszer tudtam vele táncolni, azonkívül mindig elhúzta a kezét, ha meg akartam fogni. Egy idő múlva pedig Gergő és ez a fiú elmentek enni valamit. És akkor a lány bulijának tényleg vége volt. Leült a színpad szélére, háttal nekünk, és nézte a zenészeket. Utána még egyszer odajött hozzánk táncolni, de mikor megint megpróbáltam közeledni, mondta, hogy ezt egyedül kell. Mindenki úgy csinálja. Ez talán igaz is, de fura, hogy eddig valamiért mégsem volt akkora baj, hogy nem egyedül táncoltuk. Ezzel én le is zártam a dolgot. Persze nem hagytam magam pőrén, annyi lánnyal táncoltam, amennyivel csak bírtam. Vicces volt, és tetszett is a lányoknak a hülyülés. Én jól éreztem magam. Aztán lassan vége lett a bulinak, hazamentünk, találkoztunk Gergőékkel, és egy újabb lánnyal, akiről kiderült, hogy ő sem beszél franciául hasonlóan hozzám. És most érkezett ő is Brüsszelbe, itt fog tanulni a zeneakadémián. Épp lakást keres, gyorsan el is kérte az email címemet, hogy ha nem talál, esetleg majd körbekérdezősködök én is. Vicces volt...mi elkezdtünk a lánnyal beszélni, és a Francia lány mintha ott sem lett volna. Ő is beszélt még pár szót a többiekkel, aztán puszi-puszi, és elment.
Valahogy megéreztem, hogy ilyen vége lesz a dolognak, már megszoktam, hogy nekem valami mindig közbe jön. Szinte még soha se volt, hogy minden ment volna a rendes kerékvágásban. Persze ebbe az is beletartozik, hogy nagyon sokszor az én hibámból botlok, vagy történnek rosszul a dolgok, de akkor is mindig a rossz verziók közül a rosszabbik történik.

Hazamentem és kutyául éreztem magam. Most először mióta itt vagyok. Nem csak emiatt a lány miatt, ő csak ahhoz kellett, hogy a bent lévő feszültség feltörjön. Persze, hogy rám törtek az érzések, és gondolatok, hogy miért vagyok itt, és miért egyedül, miért magányosan, és miért történt ami az elmúlt egy évben történt, és miért így, és miért fájt ennyire. És most ez is...pedig most semmit nem csináltam, nem éltem bele magam, nem akartam feleségül venni, csak jó volt az érzés, hogy valaki érdeklődik utánam. És persze, hogy ez lett a vége az egésznek. Nem is tudtam elképzelni máshogy...persze nem pont így a volt barátos, féltékenyen nézős, magát kellemetlenül érzős a másik előtt szituációval. Csak, tudtam, hogy jól úgysem sülhet el a dolog. Talán ez miattam van így.
Kezdek rájönni. Én egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy csak úgy jól érezzem magamat. Hogy tényleg lazán tudjam kezelni a dolgokat, és a világ történéseit, amik hozzám eljutnak. Számomra minden emberi kapcsolatnak jelentősége van. Egy-egy nézés, egy kézfogás, egy beszélgetés, egy tánc. A körülöttem lévő hangulat, fények, hangok, érzések. Ezek számomra mind fontosak, és egyszerűen nem tudok kiszakadni magamból, és hátrahagyni azt aki legbelül vagyok. Persze nem is nagyon szeretném, inkább szeretnék megtanulni együtt élni vele. Ez a legnehezebb feladat. De szerintem ezzel sok ember küszködik egy életen át. Saját magunkat elfogadni, és megtanulni együtt élni boldogan azzal, aki vagyunk. Én most ezt gyakorolni fogom, és remélem jutok valamire.

19. nap Az új család

Jó volt reggel nem egyedül ébredni. Persze nem kell semmi szaftosra gondolni, ez most nem a karjaiban csókokra ébredős reggel volt, csak olyan amolyan mindenki a saját helyén. Azt nem írhatom, hogy a saját ágyában, mert mint tudjátok a szobámban még a saját kis ágyam is alig fér be. Tehát a kedves vendég csak egy hálózsákban a földön. És ez a kedves vendég nem lány. Ne reménykedjetek. Nekem sem volt reményem ez ügyben. Ezzel együtt örültem, hogy megismerhettem. Áron a barátnőjéhez jött ki látogatóba, de lakótárs szempontjából velem kellett beérnie. Azért majd csak minden a helyére kerül, és ők is tölthetnek el együtt egy kis időt. Az asszony jött is érte korán, és ők mentek is a saját kis dolgukra. Van mit megnézni Brüsszelben.

Én pedig csaptam egy jó kis csoki reggelit, és nekiálltam a tegnap említett kemény munkának. Jó volt úgy elkezdeni gyakorolni, hogy azt instrukciók mentén tehettem. Tudtam mire koncentráljak, mit figyeljek, és tudtam, hogy a napi rutinban végzett gyakorlásomban mit végzek rosszul. Ez nagy előnyt jelent ám. Nagyon jó volt így befújni, tartott hangozni, oktávozni, skálázni. És megmondom őszintén az etűdözést is élveztem. Ebben benne van az is, hogy tegnap fújtam a tanárnak is etűdöt, és jól ment, és nagyon tetszett neki. Nem is tudom, mikor volt ilyen velem, talán még soha. Hát most lett is gyümölcse. 2 etűdöt is gyakoroltam. Sőt majdnem meg is tanultam az újat is egyből. Aki szakmabeli, és ismer, az tudja miről írogatok, aki nem ismer, annak mondom, hogy ki nem állhattam az etűdöket, és mindig is utáltam gyakorolni őket. És ezáltal nem is mentek, csak szenvedés volt az egész. Aki nem szakmabeli annak pedig mondom, az etűd egy gyakorlat. Egy olyan darab, ami azért íródott, hogy összesűrítve a technikai nehézségeket gyakoroltassa a hangszeres játékossal. Na én sosem szerettem az ilyesmit. Szerintem amúgy sokan vagyunk ezzel.
Daraboztam is, és teljesen más érzés volt minden. Sokkal bátrabban zenéltem, és mertem használni a fantáziámat. Eric-nek sikerült egy csomó ajtót kinyitnia bennem. Remélem tovább sikerül menni ezen az úton, és tényleg ilyen eredményesen fogunk együtt dolgozni.

A gyakorlás után indultam az új iskolába az új gyerekekért. A két kisfiúért. Vratkó-ért és Greg-ért. Ők is félig Magyarok, és apuka felől félig Szlovákok. Elmondhatom, ők is remek gyerekek. A feloldódással még annyi gond sem volt, mint a kisleányaimmal. Azonnal jöttek oda hozzám, és nagyon szófogadóan viselkedtek, persze hozzá kell tenni, hogy ők nem lányok, hanem fiúk, és ennek fényében kell nézni a dolgokat. És emlékezvén arra, hogy én milyen gyerek voltam, valóban remek gyerkőcök, nagyon okosak, és tényleg szófogadóak. Otthon is jól elvoltunk, segítettem megcsinálni a szlovák, és a francia nyelvű háziját. Szerintetek? Egyikben jobban otthon voltam, mint a másikban. És megtanultam gitározni a Tavaszi szél vizet áraszt című dalt, és a Magyar népmesék zenéjét. Mire nem képes az ember a gyerekekért. A szülők később értek haza, és meghívtak egy remek vacsorára, amihez magyar vörösbort ittunk. Nagyon finom volt, jó érzés volt Magyar borral találkozni itt, és nagyon jó volt velük elbeszélgetni egy kicsit, egy kicsit közelebbről megismerni őket. Remek család. Mindig jó ilyeneket látni.

Este hazametróztam, és a metrótól hazáig kicsit megáztam. Eddig még nem is történt ilyen, szóval most sem panaszkodom, hiába mondják, hogy a Belga időjárás ilyen meg olyan. Egyenlőre nekem nincs okom a panaszra. Tartok tőle, hogy előbb utóbb jönnek azok a jóslatok a hetekig tartó borús időről, és a mindennapos esőzésekről. De arról is tudni fogtok, ne aggódjatok.

18. nap Az első oboa óra

A múltról annyit, hogy ha tegnap volt az a bizonyos nap, amikor elkövettük az óriási hibát, és megtettük, amit nem kellett volna. Akkor a mai nap, amikor elmélyítettünk mindent, és szinte betemethetetlen árkokat ástunk, főleg az én lelkembe. Ma reggel mellette ébredtem, és ilyen jól nagyon nagyon rég éreztem magam. Aki már ébredt a szerelme mellett, úgy, hogy a karjaiban tudhatta, és a csókjaira ébredt, az tudja miről beszélek.
A napunk is ehhez hasonló volt. Bejártuk Budapestet, voltunk Grazioso próbán, merthogy akkor pont koncerteztem velük. És a nap csúcspontjaként a Gellért hegyre mentünk este, és az tényleg olyan hely, ha ennyire érzelemmel és szerelemmel telve mész oda, ráadásul veled van az is, akiről szólnak az érzelmeid, és meglátod a hegy tetejéről a kivilágított Budapestet, a hidakat, a Bazilikát, a Budai várat teljesen elvarázsol, és egy másik világban érzed magad. És meg is fogalmazódott bennem teljes komolysággal, és határozottsággal a gondolat, ennek a lánynak meg fogom kérni a kezét. Talán 1 év múlva, talán pont itt...én ott voltam egy év múlva a Gellért-hegyen, de nem volt kinek megkérni a kezét. Egyedül sétálgattam, és gondolkodtam mi lett volna ha...Vagyis nem egy év múlva, kicsit kevesebb, mert ugye egy év múlva az most van, most pedig én itt vagyok Belgiumban.
Szóval kis l párnapos Budapesti látogatása így telt, és bár életem talán egyik legszebb 5 napja volt, nagyon sajnálom, mert sokkal több fájdalmat kaptam utána, mint amennyi örömet azalatt a pár nap alatt, amit együtt tölthettünk.

A dolog lényege csak ma kezdett bennem összeállni. Tudjátok ma volt az első oboa órám Namurben. A tanár egyszerűen fantasztikus. Ilyen kedves ember nem sok van. Nagyon sokat dicsért, nem is tudom mikor éltem át ilyet utoljára. Végre megint úgy érezhettem egy kicsit tudok oboázni. Talán én is vagyok valamire jó. Dicsérte a technikámat, a hangomat, a hangszerkezelésemet, a hajlékonyságomat, és a muzikalitásomat. Azt mondta nagyon örül, hogy jöttem az osztályába, és érzi, hogy valami van bennem, és örül, hogy dolgozhat ezen. Viszont előrevetítette, hogy micsoda munkát fogunk elvégezni a koncentráció, az összeszedettség, és a pontosság, és az sok sok hibám tekintetében. És most sok idő után úgy érzem: Állok elébe...dolgozzunk. Szeretnék hinni neki, és remélem tényleg bennem van, amiről beszélt. Most majd minden kiderül.

És ehhez kellett ez a sok minden...az elmúlt évi történet, és a sok szenvedés ami ért. Különben nem jutottam volna ide. Nem akartam volna megmutatni, hogy én akkor is meg tudom csinálni. Akkor is meg tudom szervezni, hogy kijöjjek. És ami a legfontosabb, nem találtam volna vissza Istenhez, és nem lett volna ilyen szoros a kapcsolatom vele, mint amilyen volt régebben is. Egy filmben igaza van egy angyalnak, aki azt mondta, nekünk embereknek a szenvedés, és a pusztulás kell ahhoz, hogy észrevegyük magunkat, és észrevegyük, hogy nem mi vagyunk egyedül ezen a földön, és nem csak rólunk szól minden, és nem játszhatunk istenesdit mint az oviban. Sajnos a legtöbb ember ezt nem látja, vagy nem is mernek kilépni e mögül az álca mögül. És pont ma hallottam a legfontosabbat. És pont Éric-től. Ő az osztályának erejét nem abban látja, hogy mindenki gyakorol mint a gép, és próbálja legyőzni a másikat, hanem, hogy együtt dolgozunk, meghallgatjuk egymás óráit, megbeszéljük, együtt tanulunk, és egymást segítjük. És mennyire erről kéne szóljon ez az egész világ. Külön fel is hívta a figyelmemet, hogy segítsek a lányoknak, amiben tudok, és én is kérjem a segítséget amikor csak szükségem van rá. És már a gondolattól is sokkal jobban éreztem magam. És kérés nélkül is jött a segítség. Megírták nekem a francia nyelvű papírokat, tudjátok, amikről írtam. Kitöltötték, sőt el is vették tőlem, hogy ők majd elintézik nekem a titkárságon. Szóval most már biztos vagyok benne, hogy itt a helyem. Legalábbis egyenlőre mindenképpen. És dolgozni fogok kőkeményen, és várom az élet következő próbatételeit. Tartok tőle, hogy lesz itt az is bőven.

A másik hír...ma voltam először mosodában. Vicces. Voltatok már ilyen helyen? Magyarországon ez nem divat. Egy üzletszerűséget kell elképzelni, ami mosógépekkel, meg szárítógépekkel van tele. Vittem a kis ruhámat a bevásárló kocsiba. A boltban egy gépből kell a zsetonokat megvásárolni, és azzal üzemel a gép. Bedobálod a ruhádat, és már kezdődhet is a mosás. A 45 perces program alatt pont volt egy kis időm járni egyet. És persze, hogy a templomban kötöttem ki, amiről már ugyancsak meséltem, ami szemben van egy kori pályával. Vajon melyik volt előbb? Ebben érkezésem óta még nem jártam, utoljára itt is kis l-el. Jó volt újra itt lenni. Ez a templom se a csúnyábbak közül való. A stációit nézegettem, és mikor már biztosan megállapítottam, hogy valóban gyönyörű hatalmas festmények, akkor vettem észre, hogy a képeken az aláírás Jean-Battiste van Eyeck. És a csodálat és a büszkeség szállta meg a szívem. Egyrészt büszke lehettem, hogy én már hallottam ezt a nevet, sőt tanultam is róla, másrészt a csodálat, hogy én itt lehetek. Itt élhetek egy ilyen csodákkal teli városban, ettől a templomtól is egy utcára. És ráadásként észrevettem, hogy miért van koncertsorozat és kiállítás a templomban. Idén 800 éves a templom. 1210-ben adták át. Ezek olyan számok, hogy ha ilyenekkel találkozok mindig le kell ülnöm egy picit átgondolni ezeket a dolgokat, amit szerintem szinte fel sem lehet fogni épp ésszel.
Azért csak visszakerültem a valóságba, és 2 perc múlva vissza a mosodába. A szárítógép nagyon vicces szerkezet. Hasonlít a mosógéphez, szinte ugyan úgy néz ki, csak nagyobb, és nem mos, hanem szárít. És az az előnye, hogy szinte gyűrődés mentesen jönnek ki belőle a ruhák, de még kivételkor is olyan forrók, hogy ha kifeszíted, és szépen összehajtogatod, nincs is szükség vasalásra.
Kezdem teljesen elnyerni önállóságomat, és ez nagyon jó érzés. Most már tudok egyedül iskolába menni, piacolni, mosodázni, főzni, takarítani, telefont feltölteni, utazni, metrózni, jegyeket vásárolni, még felöltözni is. Sokan nem gondoltátok volna mi?

17. nap Ma egy éve...

Ma egy éve kezdődött minden. Vagyis ha egészen pontos akarok lenni, akkor nem, mert a Sárospataki Crescendo mesterkurzuson, ahová Augusztus 2-án egy vasárnapi napon érkeztem. Mondták, hogy vannak helyes Belga lányok...na és? Ki foglalkozik a Belga lányokkal. Aztán este ránk jött a duhajkodhatnék, és Dominikkal a folyosó közepén frizbiztünk éjjel 1 órakor. És a zajra meg is jelent egy Belga lány. Őt hívják kis l-betűnek. Miért is? Mert a neve Elke...ami nem más mint az l-betű kicsinyítő ragozása.
Szóval jött ő. Mi köszöntünk neki, bemutatkoztunk, megnéztem magamnak, és ennyi volt. Mentünk vissza játszani. Megmondom őszintén nem tetszett. Egyáltalán nem. Volt valami kedvesség a szemében, de ennyi.
Aztán teltek múltak a napok, és valamiért elkezdett vonzani a kedvessége, a bájos mosolya, és ahogy mondta, hogy Hupikék Törpikék...ez a hülyeség mi? A Hupikék Törpikék miatt beleszeretni egy lányba.  Jó nem csak amiatt, de akkor is. A vége az lett, hogy győzködtük egymást, hogy van-e értelme beleszeretni egymásba,vagy nincs. Az elején én még a nincs oldalán álltam, de aztán szép lassan elkezdett felolvadni a sok sok éves vastag jég a szívemről, éreztem azt, amit nem is tudom mikor utoljára. Kértem is, hogy ne játszunk ezekkel a dolgokkal, mert én csak akkor szeretnék kapcsolatot, ha az tényleg komoly. Nekem már eddig is kijutott a rosszból, jobb így egyedül.
Aztán jöttek az utolsó napok, és persze, hogy egymásra találtunk. Az elején még titokban kézenfogva, de aztán már az is mindegy volt. És a legnagyobb baj, hogy utolsó éjszakán pedig jött aminek nagyon nagyon nem kellett volna...a csók. És ezzel bennem el is indult valami visszafordíthatatlan folyamat. Mintha a szerelem érzést intravénásan adták volna be.
Miután vége lett a kurzusnak, és hazament, még egy ideig játszottuk a nem tud szakítani az előző barátjával, de érzi, hogy engem szeret, de szeretne egyedül is lenni egy kicsit és minden kusza és minden rossz most játékot. Nekem a dolog akkor kezdett világossá válni, amikor a Tatai kurzuson, mint említettem, szóba jött, hogy mehetnék továbbtanulni Belgiumba is. Ekkor már egyre elhatározottabb voltam a dologban. És a sok huzavona odáig nyúlt, hogy egyik esti msn-beszélgetésünk alatt kitalálta, hogy megkérdezi anyukáját, hogy eljöhet-e Magyarországra. És persze, hogy anyuka igent mondott. És így jutottunk el pár sor alatt oda, hogy Szeptember 14-én befutott a gép kis l-el a fedélzetén.
Olyan érzés volt megölelni, mintha most kaptam volna vissza az életemet, amit valaki elvitt magával véletlenül. Barátok is jöttek a reptérre örülni az érkezésnek. Beültünk a kocsiba, és irány a város. Elmondhatatlan érzés volt, hogy Ő itt ül mellettem, és itt kocsikázunk Magyarországon, Budapesten, mert Ő eljött hozzám...csak hozzám. Mert szeret, mert engem akar.
A Szeráj nevű török étkezdébe mentünk, ami a Margit-sziget közelében van, a Vígszínházzal szemben. Utána pedig irány a Margit-sziget. A gyalogos lépcsőnél, ami levisz a szigetre, megálltunk, és csodáltuk a várost, a Szabadság szobrot, a hidakat. A világ egyik leggyönyörűbb pillanata volt az nekem. A Margit-szigeten sétáltunk egyet, és a játszótéren kikötöttünk. A többiek játszani kezdtek, mi pedig letelepedtünk a padra, és a szemébe nézve szinte remegő kezekkel fogtam meg a kezét, hajoltam oda hozzá, és csókoltam meg. Akkor már nem csináltam ilyeneket 3 éve. Izgultam, féltem, és szerelmes voltam. Talán még nem teljesen halálosan, de már kellően ahhoz, hogy a föld felett lebegjek. És megtörtént. Összeért az ajkunk, és csókolózni kezdtünk.  És percről percre mélyebbre süllyedtem a szerelem feneketlen tengerében.
Miután mindenki kijátszotta magát, még egy kis séta, és lassan visszaindultunk a kocsihoz. Ezután szétváltak az útjaink, és én l-el kettesben ültem be a kocsiba, és indultunk Veresegyház felé. Életem egyik legboldogabb autóvezetése volt. Nem is tudtam magamról. Mintha be lettem volna szívva, vagy valami ilyesmi. Hazaértünk, be a házba, mindent megmutattam neki. A szobámban leült az ágyam szélére, és ekkor jött a visszafordíthatatlan és elkerülhetetlen...leültem mellé, megöleltem, lassan odahajoltam hozzá, megsimogattam az arcát, és megcsókoltam.  A többit nem mesélem el. A lényeg, hogy megtörtént az, ami után tényleg nem volt vissza út. Legalábbis számomra nem. Ezzel az éjszakával én le is tettem az életemet e mellé a lány mellé. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, és sok nehéz idő vár ránk, de akkor én megmásíthatatlanul, és visszafordíthatatlanul meghoztam ezt a döntést.
És ez az esemény volt pont ma egy évvel ezelőtt. 2009 Szeptember 14-én.
Az után eltöltött pár nap alatt történt események csak még jobban elmélyítették szerelmemet, és az elhatározást mellette. Kár volt.

A mai napról sokat nem tudok írni. Sikeresen feltöltöttem először a telefonomat, próbáltam gyógyszert venni, de nem kaptam, viszont örömmel tapasztaltam, hogy itt is van Aspirin. Az egy jó gyógyszer.
A kislányokra ma este megint én vigyáztam, és én fektettem le őket. Ma resztelt máj és Hófehérke volt  menü, meg gesztenyegyűjtögetés a parkban, memóriajáték, zongorázás, és ugrálás a nyakamban.

Ma kaptam emailt Érictől, hogy holnap le kellene mennem délután Namurba. Legalább értesített. És legalább megpróbálom elintézni azt a rakat Francia nyelvű papírt, amit kaptam a suliban. Ő csak megérti, végülis Francia.
Kíváncsiak vagytok mit sikerül intézni? Én is...

16. nap Leti Szülinapi Bulija, és a Noord Station emlékei

Ma reggel igazán jól ébredtem. Verőfényes napsütésre. Ez mindig jól esik az embernek, hát még itt Belgiumban. Nagyra értékelendő áldás itt a napsütés. Ennek meg is örültem, és ezen felbuzdulva vissza is aludtam még egy órácskára. Miután felkeltem ettem a tegnapi rántott husiból egy szeletkével, gépeztem egy kicsit, és végre valahára rávettem magam, hogy egy kiadósabbat gyakoroljak. Ez nagy szó. Amúgy is lusta teremtés vagyok, ha nem muszáj nem csinálok semmit. És amúgy is beteg voltam, még lázam is volt, úgyhogy volt is okom miért nem gyakorolni.

Most viszont jólesett a gyakorlás, tartott hangozás, skálázás, etűdözés, és Telemann 1. fantázia. Ha a tanár elképzelése utat fog törni magának, miszerint minden héten egy etűd fejből, és én ezt meg is tudom csinálni, akkor én egykettőre akkora sztár leszek...legalábbis a magam szemében. De úgy tűnt Ő hisz bennem, és komolyan gondolta a dolgokat. Úgyhogy én is megpróbálom komolyan venni magam.

A gyakorlás után irány ajándékot vásárolni a leányoknak. Merthogy ma van Litícia szülinapja, és meg lettem hívva a családi vacsorára. Ez nagyon kedves, és megtiszteltetés. Én megyek értük a suliba, és akkor már ott meglepem őket egy kis aprósággal. Miért őket? Ha a nagy 7 éves szülinapos kap ajándékot, szerinted a kis 4 éves tündérlánynak nem kell venni? A szíve szakadna meg, ha ő nem kapna semmit. 

Emlékeztem az 1 eurós boltra, ami kis l lakása mellett van, amiről már említést is tettem, hogy vettem ott mindenféle hülyeséget neki ajándékba. 

Erről jut eszembe. A legaranyosabb az Suny volt a sün. Egy kis narancssárga gumi süni, biztos tudjátok, amit ha megütsz, vagy rángatsz, akkor villogni kezd. Puha gumi az egész, és van egy nyúlós gumi fogója, amin fel lehet lógatni. Na...ezt vettem én kis l-nek csak úgy a miért ne kedvéért. Ez akkor volt, amikor vártam haza a fini vacsorával. És Sunnyal a sünnel. De miért is Suny? Megpróbáltam elmagyarázni, hogy ezt az állatot otthon Sünnek nevezik. Ő mondta, jó akkor Sün lesz a neve. Kis idő elteltével pedig közölte, hogy nagyon örül, hogy kapta tőlem Suny-t. Így ejtette ki a sünt. Én ezen jót nevettem, és rá is ragadt a Suny név. Ezek jó dolgok egy külföldi kapcsolatban. Nagyon nagyon sok az ehhez hasonló vicces szituáció oda-vissza. 

Na de vissza a jelenbe. Meg is érkeztem a bolthoz. Elképesztően jó volt még mindig. Mindent megtaláltam volna amit eddig kínkeservvel összevásároltam városszerte. És a maradékot is megtaláltam ott, szóval egyszer lesz egy bevásárlós délutánom abba az 1 eurós boltban is. 

A lányoknak is találtam ajándékot. Vettem nekik egy egy plüss macit, és az ünnepeltnek egy ugráló kötelet. Féltem, hogy nagy lesz, vagy nem szereti...de ki kell próbálni. 

Miután kijöttem a boltból, még volt időm, hát sétálni indultam. A Noord station irányába. Már megint az emlékeimet kergetve. Ez az a pályaudvar, ahová annyiszor megérkeztem, vagy ahová annyiszor kimentem, mint pl. amikor Namurbe mentem először egyedül. Illetve a legemlékezetesebb ideérkezésem az, amikor az első szakításunk után, ami Tieltben volt, kis l szülőfalujában, visszavonatoztam egyedül Brüsszelbe. És ezen a pályaudvaron szálltam le. 

De hogy is volt? Amikor utoljára jöttem ki kis l-hez Belgiumba már rögtön minden rosszul kezdődött. Gond volt a csomagommal, kishíjján nem engedtek fel a gépre. Sok mindent ki kellett dobnom a bőröndömből. Nagyon rossz érzés volt, és féltem is, hogy ez nehogy rossz előjel legyen. Aztán csak felszálltunk. Felszállás előtt még kaptam egy sms-t hogy 2 óra múlva a karjaimban leszel, és alig várom, hogy megcsókolhassalak. Ennek örültem. Ti nem örülnétek ilyen sms-nek? 

Mikor megérkeztem már akkor sem stimmelt minden, kis l eltévedt az autópályákon, ahogy azt kell. 1 órát vártam rá, de csak megjött. És akkor valami furcsa volt. Valahogy nem jöttek a dolgok. Bár a karjaimba ugrott, nem éreztem benne az őszinteséget. Persze akkor ezt nem tudtam, csak azt, hogy valami nem stimmel. Beültünk a kocsiba, és egészen hazáig szinte meg sem szólaltunk. Nem találtuk egymást. Aztán jöttek is a problémák csőstül. Most nem térek ki mindenre, a lényeg, hogy a 10 nap alatt egyszer majdnem szakítottunk, és egyszer sikerült is. Na ez volt az, amikor pont otthon voltam vele Tielt-ben, a kis falujában, ami a tengerhez van közel. És szombat este rájött, hogy nem és nem és nem...egyszerűen Ő most valamiért nem érzi jól magát velem. A vége az lett, hogy az ölembe vettem őt, magamhoz szorítottam, és végigsírtam az éjszakát. Persze nekem kellett kimondanom, hogy vége. Ő nem tudta. Csak nézett maga elé, és sírt ő is. 

Aztán reggel felébredtünk. Én aludtam kőkemény 2 órát. Azt is azért, mert a sírástól annyira kimerültem. Írtam sms-t Csabi barátomnak, hogy tudna-e fogadni egy menekültet 2 éjszakára, amíg haza nem menekülhetek ebből az egész fájdalom tengerből. De messze volt még a part. Főleg, hogy az igazi fájdalom csak ezután jött.

Szerintetek milyen érzés úgy kikelni a szerelmed mellől az ágyból, hogy tudod utoljára teszed? És nem tudsz mit csinálni, nem tudsz változtatni. Egyszerűen belebolondulsz a gondolatba. A család mit sem sejtett. Vicces volt lemenni, és venni a cipőmet, készülődni, búcsúzkodni. Alig bírtam, hogy ne sírjam el magam. Az anyukája kérdezte, hogy hogy aludtam? Mondtam, nem annyira jól. Kérdezte, mi volt a baj, fáztam? Mondtam nem...kicsit más jellegű. Akkor már jött mögöttem kis l is kisírt szemekkel, és mondta, hogy indul a vonatom vissza Brüsszelbe. Anyuka majd az agyát dobta el, mikor leesett neki, miért is. Odamentem hozzá, megöleltem, mondtam neki, hogy sajnálom, nagyon sajnálom. Majdnem sírt. Tényleg megkedveltük egymást. A fiútesója is meg volt illetődve, vele is kezet fogtam, mondtam neki, hogy jó srác vagy, csak így tovább. Ő is megkedvelt szerintem. Legalábbis először még tartott tőlem, az idegentől, de most mikor utoljára jöttem ki már fel volt készülve a Magyar történelemből, a Magyar királyokból. Aranyos volt. Most felejtheti el az egészet. Tanulhatja a Chilei történelmet....bocsánat ne legyünk rosszindulatúak. 

Legvégül kis l kijött velem az utcára, én visszatoltam őt a lakásba, adtam a homlokára egy puszit, és légy boldog mondattal eljöttem. Vissza se néztem. Csak folytak a könnyeim. A vonat út is jó hangulatban telt. Csak nem szabadott sírni, mert igazán hülyének néztek volna. Zenét hallgattam, és próbáltam menekülni a fizikai fájdalom elől, amit az épp szétszakadó szívem okozott. Nem véletlen a magyar kifejezés: Megszakadt a szíve. Gyönyörű.

És akkor erre a fent említett pályaudvarra érkeztem be. Emlékszem kijöttem és ott álltam, nézelődtem körbe, de azt se tudtam, hol vagyok, ki vagyok, mit keresek én itt. Mi a francokat keres egy Magyar itt Brüsszelben teljesen egyedül akkora fájdalmakkal, hogy azt már orvos is kezelhetné. Haza akartam menni. De akkor még volt 2 napom...

Ezekkel a gondolatokkal sétáltam végig az utcán, és álltam meg a pályaudvar kijáratánál pont azon a helyen, ahol Decemberben is álltam azon az ominózus napon. Most sütött a nap, és gyönyörűek voltak az épületek körben. Mind üvegépület, szerintem az EU parlament épületei. Most nem éreztem azt, hogy nem kéne itt lennem. Sőt azt éreztem, itt vagyok a legjobb helyen. És sietnem kell, mert nem érek oda a lányokért a suliba. 

Odaértem. Tillihez mentem először (ő a kisebbik). Tudjátok milyen érzés, amikor bemész az ovi kertjébe, és nevetve szalad oda hozzád egy ilyen édes kisember? És örül neked, és ad puszit? Remélem egyszer mindenki megtudja. Tényleg ez az élet egyik legfőbb értelme.

Aztán jött Leti is, az ünnepelt. Az ajándéknak nagyon nagyon örültek. Jó választás volt. Köszi az 1 eurós boltnak.
Indultunk a parkba játszani egy kicsit. Oda is értünk, és a baj ott kezdődött. Észrevettem, hogy a lakáskulcsukat otthon hagytam. Ez ciki. Egy Francia anyukától próbáltam elkérni a telefonját kölcsönbe, hogy felhívjam a lányok anyuját. A néni nem tudott angolul. Akkor megkértem Letit, segítsen nekem fordítani, és mondja el, hogy szeretném kölcsönkérni a telefonját egy kicsit. Leti mondta is az anyuka pedig azonnal adta a telefont. Tanulság...csak meg kell tanulnom franciául. 

Felhívtam anyut, és ő mondta, persze vigyem csak haza magamhoz a lányokat, mennyünk el a kulcsért. Jó kis kirándulás lesz a két kicsivel. Ennyire szófogadó aranyos gyerekeket én még nem láttam. Élmény volt velük utazni. Hamar haza is értünk. Persze megnéztük a kilátót, ha már itt vagyunk, és megnéztük a lakásomat is. Szerencse, hogy tegnap tettem rendet. Nagyon tetszett nekik. Ettünk csokit, kicsit beszélgettünk, meg megnéztük a kilátást az ablakból. Ezután lassan hazaindultunk. Gyorsan hazaértünk, én hálát adtam, hogy nem volt semmi gond, és ilyen jól érezték magukat a lányok. Apa már otthon volt. Készítette az ünnepi vacsit. Kicsit zongoráztunk Letivel, meg is tanultunk egy dalt. Anya is hamarosan megérkezett, és le is ültünk vacsizni. Volt minden. Előétel, gyümölcs, spagetti, eredeti olasz módra, gyerek pezsgő, torta gyertyákkal, és persze sok sok ajándék. Nagyon szép este volt, örültem, hogy részese lehettem. 

Hazaérvén kicsit kiültem a kilátóhoz és megköszöntem az újabb emlékeimtől való szabadulás esélyét, illetve ezt a szép napot. 

Itthon nekiestem a konyhának. A csempéről elkezdtem lekaparni mindent, amit szerintem az ezernyolcszázas évektől kezdve rá...szóval értitek. Most tiszta, és csillog. Öröm ránézni. Vacsira egy kis paradicsomleves, megírom még ezt a pár sort, és nyomás aludni.

Ja és még egy öröm, ma Pepe felhívott Skype-on. Jólesett ám látni a fejét. Nemsokára Ő is jön Angliába ide mellém Nonival a kedvesével. Remélem fogunk találkozni hamarosan. Aki még nem ismerné...előbb utóbb meg fogja, ha figyelemmel kíséri a történetemet...

15. nap Piacolás, Séta keresztül a városon, és az első Szentmise a Magyar házban

A reggelem viccesen kezdődött. Jó későn feküdtem és megbeszéltük, hogy Márti ébreszt, ha indulnak hozzám, hogy felvegyenek, hogy mennyünk a piacra. 10 körül ébredtem is a hívásra, miszerint ők is most ébredtek, nemsokára indulnak. Gondoltam, akkor van időm, bekapcsolom a gépet, kicsit elvagyok, és lassan készülődök.
Ennek az lett a vége, hogy alig telt el egy kis idő, ők csörögtek, én meg ott álltam egy szál gatyában. Ilyenkor jön az iszonyatos kapkodás....szeretem nagyon.

Elmentünk a piacra, amiről már meséltem. Most azt is megtudtam, merre is van pontosan, és melyik metróállomásnál. Ez nagy nagy előny. Sajna nem sikerült összehangolni a vásárlási tempókat, én bedobtam a ráérős, nézegetős, válogatós, összehasonlítgatós, alkudozós formát. Misi pedig pont a sietős formát hozta el ma a piacra, a körberohanunk, megvesszük ami kell, és viszlát. Szegény Márti pedig kettőnk között őrlődött. Nem akart otthagyni, de nem is akarta elveszíteni Misit. Ennek az lett a vége, hogy mondtam, hogy menjenek csak nyugodtan, mert én most úgyis körbejárkálok még vagy tízszer, most van kedvem.
Ők elmentek, én meg elkezdtem a bolyongást. Vettem lábost, vágódeszkát, nagykést, tésztaszűrőt, tusfürdőt, borotvazselét, felmosórongyot, különböző súrolóalkalmatosságokat, hátha egyszer sikerül itthon levakarni a dolgokról a 2 centi vastag vízkövet.
És persze Belga csokoládét. Na meg egy nagyon különleges édességet, ami annyira finom, hogy nagyon. És kilója csak 2 euró. Értitek? Belga csokoládéból otthon készült édesség kilója 2 euróért. Gyors fejszámolás....szerintetek jó életem van itt???
Már annyi csoki, meg édesség van otthon, hogy egy év alatt sem eszem meg. De itt nem lehet nem venni csokit. Minden egyes alkalommal, ha van lehetőséged rá. Ha jöttök meglátjátok.
Miután meguntam az iszonyatos tömeget, és a torokból ordítozó arabokat elindultam ki a piacról. Ki a Román henteshez venni azt a Román különlegességet, (Kérlek Márti írd le megjegyzésben, hogy hogy kell írni pontosan) amiről már említést tettem pont két hete az érkezésem napján. 5 euró pár cent volt nálam. Mennyi volt a hús kilója? 6 euró...kössz. Majd legközelebb.

Volt kedvem sétálni, és volt egy érzésem, hogy én merre lakok. Tehát elindultam abba az irányba. Hamar el is jutottam a vasútállomáshoz, amit már ismerek valamennyire, ugyanis amikor legelőször érkeztem Brüsszelbe 2009 októberében, ide érkeztünk be erre a pályaudvarra. Azok voltak az első lépéseim Brüsszelben. Egyik kezemben a kis bőröndöm, másikban a szerelmem keze. El nem engedtem volna. Gyalog mentünk haza. Sötétedés után voltunk már. A vicces a dologban, hogy Brüsszel belvárosa szinte mindenhol macskakövezve van. El tudjátok képzelni? Nagyon úri voltam a kis gurulós bőröndömmel. Zörögtem végig az utcákon mint egy szerencsétlen hülye. De akkor is olyan élmény volt, mintha csodaországba érkeztem volna. És az első pillanattól éreztem valami furcsát. Valamit, ami ellen tiltakoztam, de egyben örültem is, mert tudtam, hogy kihez jövök ide. Az az érzés volt bennem, hogy hazajöttem, hogy ide tartozom, valamiért az első pillanattól otthonosan éreztem magam Brüsszel utcáin, és éreztem, hogy ez a város tartogat valamit a számomra. Hoppá, egy év sem telt el...nem itt vagyok?

De vissza a megrakott gurulós bevásárlókocsihoz, merthogy itt olyannal járok vásárolni, és vissza a pályaudvarhoz, aminek megörültem, mert már tudtam nagyjából hol vagyok, főleg hogy megláttam az Igazságügyi palotát a domb tetején. Mindig elképedek mennyire szép. És eltöltötte a szívemet az érzés megint, hogy igen, én ott élek a domb tetején e mellett a csodás épület mellett.
Már csak el kellett jutnom odáig. Mindig torony iránt tartva el is találtam az üvegliftig, amivel felemelkedtem a város fölé, és sétáltam haza.

Itthon rám tört a takarítási pánik, úgyhogy végre kitakarítottam, elmosogattam, konyhát, fürdőszobát takarítottam, és megágyaztam.
6-kor kezdődik a Magyar Mise a Magyar Házban. Addig még ebédet is kell csinálni, és mi lenne a legméltóbb egy ilyen szép vasárnapi ünnepi naphoz? Persze, hogy rántott husi. Ki is rángattam gyorsan a mélyhűtőből, és elkezdtem mocskolni mindent, amit eddig eltakarítottam. Aki csinált már, tudja miről beszélek. Sütöttem sült krumplit, és kirántottam a húst. Csak megenni nem maradt idő. Ez az én formám. Azért gyorsan befaltam egy szeletet. Megnéztem neten a pontos címet, 10 perc ide gyalog. Elindultam, és persze, hogy egyből eltévedtem. Vagyis pontosabban nem találtam. Igénybe vettem egy kis telefonos segítséget, és meg is lett. Bementem, és láss csodát, magyarul beszéltek hozzám. Közölték, a református istentisztelet a földszinten, a mise az emeleten. Futás. Pont kezdődött. Havas atya valóban nagyon kedves, nekem nagyon tetszett a mise amit celebrált. Egy kis szobát kell elképzelni, ami misézőhelynek van berendezve. A falon ici-pici képek, a stációk lennének, hangulatos lámpák, kis oltár, szószék, és sok kedves, és bájosan hamisan éneklő ember. Helyben vagyunk. A Magyar misék hangulata adott.
Miután vége lett, persze, hogy ismerősökkel találkoztam. Az lett volna a meglepő, ha nem. Egy ideig gondolkodtunk is, hogy honnan. Én ezen nem csodálkoztam. A saját arcomat is elfelejteném, ha nem látnám minden nap. De ő rájött hogy honnan ismerjük egymást. Na honnan?

Persze, hogy a tavalyi Tatai kurzusról, ahová már úgy mentem, hogy ismertem a kis l-betűt, de addig eszembe nem jutott, hogy én valaha itt köthetnék ki. És a Tatai kurzus utolsó napjának utolsó percében valaki megkérdezte...-és miért nem mész ki Belgiumba, ha már úgyis megismertél onnan egy kedves Belga lányt...Hát így kezdődött az egész Belgium történet. Pont egy évvel ezelőtt.
Azóta történt pár dolog az életben, én meg itt vagyok. Vicces az élet. Vagy ahogy egy kedves ismerős ma megfogalmazta: "-az élet nagy dramaturg ám".

Újabb telefonszám cserék, újabb kedves barátok itt Brüsszelben. Elmentünk meginni egy forró csokit. Persze a csoki mindenhol befigyel. Ez Belgium. Beszélgettünk, ki miért, hogyan került ide, hogy érzi magát, és minden ilyesmi. Én jól éreztem magam. És persze megbeszéltük, hogy tartjuk a kapcsolatot. Remélem is...
Hazafelé kis kitérő a kilátóhoz, de ez már nem nagy dolog nektek, nem is igényel élménybeszámolót. A lényeg, hogy még mindig gyönyörű, és én még mindig szeretem.
Most itthon vagyok, és gyönyörködök a rendben, amit délután csináltam. Szerdán lehet, hogy vendégem is lesz, addig talán kitart.
És a kedves olvasók figyelme is....

14. nap, 2. hét, a betegségem 3. napja, az esti spontán őrület

Wowwwww!!!!! Így estére milyen napom lett. Azt a mindenit nem hiszem el. Attól félek, nem fogom tudni leírni ezt a rengeteg érzést ami ma ért.
A reggelem már a jól megszokottra sikerült. Plusz a betegség. Nem fájt a torkom, nem voltam lázas, viszont köhögtem elég rendesen, és éreztem, hogy nehézkesen veszem a levegőt, lesz mit felköhögni. Szóval most jön a betegség orrfújós, köhögős fázisa. Sebaj, ez nem számít.
Bevallom, délelőtt nem sok mindent csináltam, filmet néztem, anyummal próbáltam a neten keresztül kommunikálni, aminek az lett a vége, hogy időnkénti telefonhívásokban elmondtuk egymásnak a mondandónkat.

Az ebéd ravioli volt. Itt vetem, nagyon olcsó, kellemes íze van, de pont annyira semmitmondó így üresen, hogy akarjak kezdeni vele valamit. Legközelebb kicsit feldobjuk. Az ebéd után pedig nemsokkal indultam a Babaének próbára, amely abban a házban volt, ahová pár napja Tillivel kellett mennem a nagy túrára a sulitól eddig a házig. Most már tudtam, hová kell menni, magabiztosan el is indultam, és el is tévedtem...de csak egy kicsit. Mindíg óvatosan a túlzott magabiztossággal.
A család nagyon kedves, a két kislány meg egyenesen ennivaló. Meg is kértek, hogy esetleg majd segítsek be valamikor nekik is. Én szívesen segítek bárkinek, most azért vagyok itt. Zenélgettünk, népdalokat játszottunk. Először oboával próbálkoztunk. Egyébként annyira nem üt el a Magyar népzenétől, de azért el tudjátok képzelni? Egy népi furulya, egy koboz, egy hegedű, és egy oboa, mint elefánt a porcelánboltban. Aztán az oboa helyett kaptam még nagyobb kiselefántot...egy ütő gardont. Én mint neves gardon virtuóz bemutattam tudásom teljes skáláját, az összes árnyalattal együtt. Ami az egyet üt egyet penget kombinációban kimerül. A leglényegesebb, hogy mikor is szólal meg az ütés és a válaszként súlytalanra érkező válasz. Na ezek a szakmai titkok tesznek engem azzá aki vagyok. Szakmai berkekben a Gardonok fejedelme.

A próba után még vacsorára is meghívtak. Fánkot is kaptunk, és az i-re a pont: Egy üveg Tokai Szamorodnit iszogattunk meg a délután alatt. Népzene, Tokai bor...ennél jobbat otthon se találhatnék.
A vacsi után még kis beszélgetés, elhívtak jövő szombatra egy koncertre ahol egy ismerősük fog gambázni.  Aztán Eszterrel eljöttünk a háztól. Egy ideig együtt sétáltunk, és beszélgettünk. Nagyon kedves aranyos lány, remélem sikerül vele tartani a kapcsolatot. Őt most ismertem meg. Vagyis egyszer a kis l-betű már bemutatott minket egymásnak futólag, de akkor még nem sokat fogtam fel a világból, csak azt, hogy minden szép, és tökéletes. Ha az ember nagyon akarja látni, így is tudja mindenféle szerelem, meg ilyen külső hatások nélkül. Csak kicsit meg kell próbálni hinni benne.

Szeretek éjszaka sétálni, most is jól esett. Mikor közeledtem haza egy térnél láttam, hogy sok az ember és nagy a zaj. Én is odakavarodtam. Ugyebár a tömegvonzás törvénye...
Hát...nem tudtam mit kezdeni a dologgal. Egy ember csinálta a zenét. Nem is zene volt, inkább hatások, effektek. Néha egy kis komolyzene, néha egy szál hegedű, vagy csembaló, egy-egy opera ária, de végig hangeffektekkel, és mindenféle keveréssel. Érdekes volt. Egy másik ember pedig festett egy emberi arcot, ami a legnagyobb ház falára volt kivetítve. A többi ház falára pedig a városról vetítettek vicces képeket. Nekem nem volt ugyan vicces, de az itt élők biztos értették a poénokat. Ha voltak.
Miután kész lett a rajz, és megtapsoltuk nemsokkal megjött egy kocsi jó nagy zajjal, amiről beöltözött emberek buborékfújókat osztogattak, és egy másik ember egy hatalmas szerkezettel csinálta a méteres átmérőjű buborékokat. Közben dudáltak fütyültek, és csapták a zajt.
Azt elfelejtettem mondani, hogy az egész tér tele volt füstgépekkel, és mindenféle fényrendszerrel, színes reflektorokkal, amit csak el tudsz képzelni.
Nagyon szép volt ahogy a rengeteg gyerek fújta a buborékokat, a csávókám csinálta az óriás buborékokat, mindez megvilágítva színes reflektorokkal és az egész füstben úszva. A buborékok szép lassan abbamaradtak, és épp egy kontratenor ária ment, amikor szép lassan elhalkultak az effektek, a srác ellépett a pulttól, felment a falhoz, és kiderült ő maga énekli egymagában az áriát. Nem volt semmi.
 Ez pont 11-re véget ért. Amikor az óra 11-et mutatott minden elsötétült, és kezdődött a show. Először azt éreztem, hogy ekkora hülyeségben még nem volt részem, de szép lassan össze állt a dolog. Volt minden. Lézershow, de vagy 10 féle színből, formából, figurából, és ha láttatok már ilyet el tudjátok képzelni, milyen ha egy egész téren lézereznek, ami tele van füsttel. Egyszerűen káprázatos. Vetítettek a falakra különböző történeteket, remek zenékkel aláfestve. De az úgy meg volt csinálva, hogy ha azt vetítették, hogy felrobban a ház, a tövében tényleg robbantottak, és tényleg volt tűz, el sem hittem, hogy ilyen van. A falakra mindenféle mozgó alakokat vetítettek, vagy fekete falakra a csillagokat, és mozgott az egész, és szólt a zene. Teljesen a hatása alá kerültél. Egyszer csak a ház mellől tűzijátékot kezdtek lőni...egyre gyorsabban. A végén vagy 200-at egymás után folyamatosan és iszonyú gyorsan. Pont a fejünk fölé, az összes por visszahullott ránk. Volt ám hatása.
De rögtön utána következett a következő zene, újabb vetítések, lézerezés, lángok csaptak fel mindenhonnan, tényleg őrületes volt. És akkor lassan kiderült, hogy az egész zene élőben megy. A függöny mögül egy zenekar játszik. Ez még nagyobb hatást tett rám. Legvégül a katarzisélmény tetőzéseként egy kicsivel arrébb akkora tűzijátékot rittyentettek, hogy könnybe lábadt a szemem. Itt a belváros közepén. Lőtték a rakétákat, mintha géppisztolyból lőtték volna. Közben hozzá illő lehengerlő zene ordított a hangszóróból, már az egész tested beleremegett a zene és a robbanások keltette zajba. A legvégén egyszerre vagy 50 fényes rakétát fellőttek, és egy hatalmas villanással csend és sötétség borult a tájra. Szerintetek volt siker? Én is úgy ordítottam, mint a sakál, és tapsoltam ezerrel. Ilyen élményben nem is tudom mikor volt részem. És a legviccesebb, hogy semmi komolyat nem csináltak, semmi épkézláb dolgot. Csak a sok sok különféle hatás, érzés, zene, fény...bizony ezt teszik az emberrel.
Mikor vége lett azt is levetítették, hogy ki szervezte, mi volt ez az egész, és kik játszottak rajta. A zenekar a Brüsszeli Kamarazenekar néven futott. Csak gratulálni tudok.

Ezután szépen hazasétálgattam, persze nem egyenesen, mindig a hosszabb utat érdemes választani.
Várt a kis lakásom, a maga kupijával együtt. Szeretem, hogy bármikor jövök haza, vár a jó kis magyar ételek tipikus illata, ami szerintem már nem is fog innen kimenni, amíg én itt lakom.
Feljöttem netre, megnéztem az emailokat.
Emlékeztek arra a Francia lányra, akit említettem a szerdai részben. A táncházban táncikáltunk, és hazahozott, és számot cseréltünk, és email címet. Hát ma írtam neki, hogy megköszönjem a szerdai napot, meg hogy tanítgatott ezekre a páratlan lüktetésű nyugat európai keltás, íres, skótos, angolos, németes jellegű zenékre amit itt ők folknak gúnyolnak. Mivel nekik nincs népzenéjük. Kicsit ciki, főleg a Magyarhoz nézve...de ez is nagyon jó zene, és nagyon jó rá táncolni, főleg ha van kivel.
Szóval Ő írt. Nem is keveset. A dologról nem szeretnék sokat mesélni, mert lehet, hogy valaki elolvassa, és ő elmondja valakinek, akitől valaki megtudja, esetleg visszakerül a lányhoz, vagy a nem tudom kijéhez...szerencse, hogy Francia és nem tudja olvasni a blogot.
Amúgy pedig én nem szeretnék most csajozni, úgyhogy ne tessék várni a folytatást, én sem várom. Lesz ami lesz. A lényeg, hogy minél előbb szeretne látni, és jövő péntekre elhívott táncolni. Úgyhogy addig meg kell tanulnom Tarantellát járni. Fel van adva a lecke.
Addig is jó olvasgatást!!!

13. nap A betegségem második napja és a Bábeli zűrzavar

Szerintetek hogyan ébredtem? Persze, hogy rosszabbul. Bár a torkom már szinte egyáltalán nem fájt, éreztem, hogy lázam van és gyenge vagyok. Ráadásul egész korán felébredtem. Nem is tudtam visszaaludni. Gyorsan be is vettem az újabb adag Aspirint, és Rubophent is hozzá. Kicsit visszafeküdtem, megnéztem egy filmet. És láss csodát. Dél körülre teljesen jól lettem. Csináltam is gyorsan melegszendvicset és jó sok paradicsommal megettem. Nagyon jól esett. Utána bevettem még egy adag gyógyszert, és visszafeküdtem a biztonság kedvéért. Tudtam, hogy este még mennem kell.
Mire 5 körül kikászálódtam az ágyból, tényleg teljesen tünetmentes voltam, jó volt a közérzetem.
Megettem a kis gombapörköltemet, és irány a dolgozóba.
Ma is különleges élményben volt részem. Úgy látszik itt minden napra kijut valami különlegesség.
Az Azerbajdzsáni Belga nagykövet gyerekeire vigyáztam az én kis Lettikémmel, és Tillikémmel együtt. Merthogy ők nagy barátnők. És most eljöttek hozzánk, mármint hozzájuk, csak minden szülőnek dolga volt jobbra, balra, úgyhogy én maradtam a gyerekekkel egész estére.

Nem volt semmi. A gyerekek anyukája olasz, apukájuk Belga. Beszélnek Franciául, Olaszul és Angolul folyékonyan. Tilliéknek az apukájuk Olasz, az anyukájuk Magyar. Ők beszélnek Magyarul, Olaszul, Franciául folyékonyan. Én meg ott álltam, és szégyenkeztem szerény kis nyelvtudásommal. A vicces az volt, én a kislányaimmal Magyarul beszéltem, de a vendég kislányokkal meg Angolul. A kislányok egymásközt leginkább Franciául, és néha váltva Olasszal.
Jó volt látni ennyi értelmes, aranyos, intelligens gyermeket egy helyen. A fektetés kicsit problémás volt, rövidke fél órás harc, de végül mindenki aludt. Én pedig vártam a szülőket. Rendet raktam utánuk, bepakoltam a mosógépbe. Szeretem ezt a munkát. Szeretek gyerekekkel foglalkozni.

Miután hazaértek a szülők, az én mandátumom lejárt, tehát hazaballagtam. Már úgy mozgok a metrókon, villamosokon, mintha a Nyugatinál a 4-es, 6-osról pattannék át a metróra. Ez jó érzés.
Viszont péntek van, és az mit jelent? Buliiiiii!!! Hát igen. Rengeteg fiatal volt a metrón, meg az utcákon. Mindenki megy bulizni. Én meg egymagamban ballagok haza. Persze panaszra nincs okom, és nem is volt rossz érzésem. Csak egy egészen picit.

12. nap Az első betegség

Nem mondhatom, hogy szép napra virradtunk. Sajnos. Már tegnap este a táncházban éreztem, hogy valami kicsit fura a torkomban...lett is eredménye. Reggelre nagyon fájt. Alig bírtam nyelni. Aludtam is amíg csak bírtam. Egészen délután fél 2-ig. És ilyenkor jó, hogy ha nagyon keveset főz is az ember, az minimum két adag. Legalábbis mi otthon így szoktuk. Egyszerűen nagyon nagyon keveset főzni nem tudunk. De nem is kell.

Elsőként egy dupla Aspirin plusC-vel kezdtem a napot. Szóval megmelegítettem a kis milánóimat tegnap előttről, reszeltem rá sajtot, kis kecsöp...megint volt miért hálát adni. Jobban esett mint bármikor otthon. Pedig az otthoninál senki nem csinál jobbat. 

Evés után kis zenehallgatás, számítógépezgetés. Sajna a gyakorlást nem erőltettem, mert ha bevérzik az még sokkal rosszabb lenne. Nem sokkal ebéd után jött a hívás, hogy a gyerekekre újfent vigyáznom kell holnap, sőt innen a városból kell hazavinnem őket, és este velük maradni, lefektetni őket. Nagyon várom, annyira aranyos gyerekek. Annyira nem érzem munkának, hogy az félelmetes. Anyuka azt mondta, lehet, hogy valami más házimunkát is rám bíznának, ha nekem az megfelel. Én nagyon is örülök neki. Most minden fillér számít, és semmilyen munka nem büdös. És aki a kicsit nem becsüli...hát én most megtanulom becsülni.

De ezzel együtt nem panaszkodhatom, mindenem megvan. Felséges ebédek, minden mi szemem szám ingere. Ma is nutellás kenyeret vacsiztam. Otthon nem is tudom milyen rég nem ettem, Nem vettünk, mert drága, én se kértem, úgy éreztem nem éri meg. De itt meg tudtam venni, talán olcsóbb is mint otthon, és azt eszem. És jólesik...ennyi.

Az ebéd utáni szieszta után még egy dupla adag Aspirin plusC, és egy kis séta utáni vágy. Fel is kerekedtem.

Első utam, mint mindíg a mellettem lévő Igazságügyi palotához, és annak a kilátójához vezetett. Szeretem azt a helyet. Miután kinézelődtem magam lesétáltam a palotával szembeni utcán. Elkezdtek özönleni az emlékek. - Ebben a szendvicsbárban ettünk, itt sétáltunk, itt vártam rá...fura érzés megint itt lenni. A Brüsszeli zeneakadémia mellett is elsétáltam. Persze, hogy onnan is ömlenek az emlékek, minden ablakon és ajtón. Van egy híres park, A Mesterségek Parkja közvetlenül a Zeneakadémia flamand épülete mellett. Még nem voltam benne, hát most itt volt az idő. Gyönyörű növényzet, a végében hatalmas oltárszerű szoborcsoport nagy szökőkúttal. Kicsit leültem és gondolkodtam, hogy mit is érzek. Itt jó ezen gondolkodni. Sokkal jobb mint otthon. Szerintem már arra is kezdek rájönni, hogy miért. Majd később el is mondom.

A kert után átsétáltam a szemközti templomba. Ez is egy nagyon nagyon fontos templom nekem. Ebben voltunk együtt is, és amikor már gondok voltak, akkor is bementem érdeklődni, hogy hogyan tovább. Már akkor éreztem, hogy engem idevonzz ez a hely. De ezen nem is lehet nagyon csodálkozni. Egy gyönyörű eredeti gótikus templom kit ne vonzana, középen az oltár felett hatalmas a plafonon függő feszülettel.

Bementem, és ami a legnagyobb csodálat nekem, megint ott térdepelt a pap az oltár mellett egy térdeplőn, és imádkozott. Ráadásul néger pap volt, de látszott, hogy komolyan gondolja, és ez nagyon jól esett. 

Mint múltkor most is megálltam a templom közepén, és közöltem a mindenséggel, hogy újra itt vagyok. De szerintem Ő ezt jobban tudta, mint én magam. És előbb is. Nem véletlen, hogy itt vagyok. Az biztos. 

Leültem, imádkoztam. És persze, hogy megkérdeztem, hogy miért így. Azt már tudom, hogy miért, de miért így...de szerintem máshogy nem lehetett. Ez kellett, hogy én idekerüljek. Aki nem ért semmit, ne izguljon, minden ki fog derülni, előbb vagy utóbb.

Jó volt látni, hogy sok ember ott térdel, és imádkozik. Ki tudja miért imádkoznak. De legalább odamennek, és beszélnek ahhoz akihez a legfontosabb. Ez jó. 

A templomból kijövet elindultam amerre vitt a lábam. Egy szép nagy kört tettem, és kijutottam a Grand Pace-hoz. Mindig lenyűgöz ez a tér. Azok az épületek...már akkor itt álltak amikor még épphogy a Mohácsi vész volt otthon. Aztán csak kijutottam az útra, ahol annak idején annyit sétálgattam. Egyedül is, meg ketten is. Leültem a padon, ahol annak idején vártam Csabit, megkerestem az 1 eurós boltot ahol vettem az egyik táskámat 2 euróért, és Sunyt a sünt. Vele is mi lehet, talán már a szeméttelepen pihen. 

Elmentem a boltba, ahová mindig jártam vásárolni, megnéztem, minden a helyén van-e. Ott volt. 

És odaértem az utcához. Megint...az emlékek jöttek is rendületlenül. Ott álltam, nekitámaszkodva annak a hatalmas virágos ládának, mint amikor megkért, hogy találkozzunk, és nem mertem ráfordulni az utcára, mert féltem, hogy meglátom. Pont ott álltam, pont úgy. És tört fel az emlékek tömege, és jó volt. Aztán pont oda álltam, ahol a sarkon búcsúzkodtunk utoljára. A karomban volt, és nem akart elengedni, és sírt, hogy ne hagyjam ott. Én pedig boldog voltam, hogy újra az enyém, és most már tényleg az is marad örökre. Csak ezt a fránya egy hónapos  Kínai turnét kellene valahogy átvészelni. Mi lett a turné vége? Hát ez az én egész történetem fő mozgatórugója.

Ott álltam, és szinte a karomban éreztem megint. De nem volt ott. És most valóban felfogtam, hogy nincs ott. Nem vár ott a sarkon, és nem nyújtja a kezét sírva, hogy ne hagyjam el. És jó érzés ezzel szembenézni. Szembe is kell. Mint amikor valaki meghal, és mi nem hisszük el. Sőt sokszor nem is tudjuk elengedni. Én most épp ezt teszem. És jó érzés. Minden egyes ilyen perc után könnyebb vagyok. Lehet, hogy ezt nem hiszitek, de tényleg így van. Kimegy belőlem minden mi nyomaszt. Utána szinte repülni tudtam volna. Pedig tudom, még hosszú út vár rám, hogy ez a történet végleg lezáruljon. 

Hazafelé kicsit megálltam a deszkás pályánál, kicsit leültem nézelődni. Vicces, hogy ugyancsak egy iszonyú régi templommal pontosan szembe egy deszkás pálya van kialakítva a laza fiataloknak. De szerintem itt nagyon jól megférnek. Ez Brüsszel. Ezért szeretem.

Aztán kis kitérővel folytattam, hogy az üveglifttel mehessek fel a kilátóhoz, ami mellett lakom. Nagy élmény, ahogy a lift elindul felfelé, és lassan az egész város fölé emel. Kicsit álltam ott, nézelődtem. Megnéztem megint a jó öreg bazilikámat, hogy még mindig jól látom-e hogy tényleg itt van, vagyis én itt vagyok. És tényleg itt vagyunk együtt. Egy városban.

Utána már hazajöttem, kis nutellás kenyér, mint már említettem. Még egy dupla Aszpirin, fürdés alvás. És meglátjuk holnap mi lesz.