Újra itt...hát hadd kezdjem a legnagyobb poénnal. Mára is jutott vonatozás, Noord-station, bár csak átutazólag, és és ma is lehorgasztott fejjel tértem vissza Brüsszelbe, de akkor sem lehet ezt a napot az egy évvel ezelőttihez hasonlítani. A poén pedig, egy évvel ezelőtt Kis l nővérének elköszönéskor,miközben én halálomon voltam ő mosolyogva megvonta a vállát, és annyit mondott: I'm so sorry, Bye Laszlo!
És ma mivel fogadott az iskolában, amikor megérkezett? Hi Laszlo, I'm so sorry! Én nem nagyon tudtam mást tenni, mint mosolyogni, és egyből eszembe jutott, milyen jó kis humora van a Teremtőnek, hogy még ilyen részletekre is kitér. Persze a mai sorry kicsit más jellegű volt, de ugyan az a kiindulópontja. Ugyan az a ház. Csak akkor én mentem el a háztól, most pedig ő felejtette el elhozni nekem az ígért kottát.
Azt hiszem, erre jó sokáig fogok emlékezni. De örülök, hogy nem csak én emlékszem ilyen jól a múltra, és nem csak én jegyzem meg így a részleteket.
Szóval voltam ma Namurban, és volt zongorás próbám. Az elején Éric nem volt ott, és a zongoristával összejátszottuk a darabot, amit előtte 2 este 1-1 órát gyakoroltam. Ezt kivételesen most nem lustaságból, hanem kotta hiány miatt. De a legjobb tudásom szerint megtanultam, és a zongoristával össze is játszottuk. Nagyon élveztem, gyorsan megértettük egymást, és remek együtt muzsikálni ilyen zenésszel. Őt is ismerjük már az előzményekből, ő volt a felvételin aki próba nélkül lekísért, és igen csak jól összeraktuk a darabot ott, első együtt játszásra. Ez kb. most is így történt. Aztán jött Éric. Én utána már nem játszottam zongorával, hanem adott nekem egy órát, miután a többiek lejátszották a magukét. És sikerült is elrontania a napomat nem több mint 5 perc alatt. Legalábbis egy kis időre.
Megkaptam, hogy képtelen vagyok végigkoncentrálni egy tételt, és ez se jó és az se jó, és ez így nem jó, ezen kell ultra sürgősen változtatnom. Kössz...Persze mindezt azután kaptam, hogy agyba-főbe dícsért, hogy mennyire szereti az oboa játékomat.
Na mindegy...dolgozok, és jobb lesz. Remélhetőleg.
És, hogy visszatérjünk Kis l nővéréhez, és az elköszönéshez...
Mint írtam, az előző estém, és éjszakám egyike volt a legrosszabb éjszakáimnak amit valaha megéltem. De végül sikerült elaludnom. Legalább alvás közben nem érez az ember fájdalmat. Ez jó dolog.
Viszont reggel már korán felébredtem, mert az agyam nem hagyott nyugtot nekem, hisz ő tudta jól, hogy mi vár rám. És ha már az estéről ezt mondtam, azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy életem legszörnyűbb ébredése, és reggele várt rám.
Emlékszem, hanyatt feküdtem mikor felébredtem. Kinyitottam a szemem, és egy pár pillanat volt, mire a rendszer teljesen felállt, és rájöttem, hogy hol is vagyok, és mi is vár rám. Olyan volt a jövő, mintha egy nagy fekete lyukba kéne beleugranod, és nem látod mi vár az alján, illetve azt sem, hogy mennyire mély.
És ahogy összeállt a kép, jött is a fájdalom, a kétségbeesés azon nyomban. Jó idő volt, mire Kis l is felébredt. Elég sokáig csak feküdtünk szótlanul egymás mellett az ágyban. Egymásra se mertünk nézni. Én attól is féltem, hogy újra elkezdek sírni, illetve a legjobban attól féltem, hogy most az elméletet a gyakorlatba át kell ültetni, azaz a szakítás addig nem szakítás, amíg egymás mellett fekszünk az ágyban. Tehát megintcsak féltem megtenni az első mozdulatot. Jobb volt teljesen mozdulatlanul ott feküdni, és várni, hátha így marad örökre. Kis l is ilyesmit érezhetett, mert ő sem volt hajlandó semmi életjelet adni a két nyitott szemén kívül. Szerintem ő maga se hitte el ezt az egész őrült 3 hónapot, és nem tudta mit kezdjen a helyzettel.
Aztán én csak megtettem, ami a kötelességem. Próbáltam emelt fővel viselni a vereségemet, illetve a teljes összetörést. Írtam egy sms-t egy kedves barátomnak, aki Brüsszelben lakott egy kollégiumban, hogy befogadna-e egy menekültet egy-két éjszakára, amíg haza nem tudok menni innen. A válasz igenleges volt, de ezzel együtt egy info halmazt kaptam, arra vonatkozólag, hogy mit kell tennem, úgyanis ő pont akkor nem volt Brüsszelben.
Ezután már nem sok szót váltottunk, én azért sem, mert vissza kellett tartanom a sírásomat. Neki ez nem nagyon ment. Sírdogált, főleg amikor mondtam, hogy a válasz szerint mehetek, és megkérdeztem, mikor megy vonat vissza Brüsszelbe. Egy pont indult is nemsokára.
Felálltam a matracról, és elkezdtem öltözködni. Kis l ült a földön a matracon, és sírt. Egyenesen arányosan a rajtam lévő ruhák mennyiségével. A végén nem tudtam, hogy mi a baja...talán ennyire rosszul áll a zakóm, hogy ennyire zokog? :D
Na jó, félre téve a tréfát, mert akkor nem voltam éppen tréfás kedvemben. Mondtam, hogy akkor indulok is, ha el akarom érni a vonatot. Soha ne próbáljátok ki ezt az érzést. A szerelmednél összepakolni, és otthagyni őt...mintha a szívemet hagytam volna ott. És ez így is volt.
Tehát lementem az emeletről, anyu vasalt, az öcsi gépezett, nővér a konyhában volt. Köszöntem egy jó reggelt, és leültem a nappaliban, hogy felvegyem a cipőmet. Anyu kérdezte, hogy hogy aludtam? Mondtam, hogy nem annyira jól. Erre ő, talán csak nem fáztam? Mondtam, hogy nem, most nem az volt a baj. Sokat nem tudtam beszélni, mert annyira szorított a sírás, és olyan fájdalmam volt, hogy akkor már csak menekülni akartam abból a házból.
Kérdezte, hogy Kis l merre van? Mondtam, hogy itt jön mögöttem. Kisírt szemekkel megállt a nappali ajtóban,és mondta, hogy Laci megy, mert megy a vonata Brüsszelbe. Anyu abbahagyta a vasalást, és értetlenül nézett, hogy milyen butaságot beszél ez a lány. Az öcsi is odafordult, és minket nézett. Én lehajtott fejjel kötöttem a cipőmet, és reménykedtem, hogy nem fogok hangos zokogásban kitörni.
Anyu kérdezte, hogy miért mennék én most Brüsszelbe? És Kis l válaszolt, hogy azért, mert most megy a vonata. És akkor leesett mindenkinek a szituáció. Anyu a teljes döbbenettől szólni sem bírt, nézett minket egy ideig, aztán lassan szótlanul visszafordult a vasalódeszkához, és vasalt tovább. Az öcsi is ugyanígy tett, csak ő a számítógéphez fordult vissza. Én pedig egy utolsó hatalmas levegőt vettem, és odaléptem az öcsihez, kezet fogtam vele, mondtam neki, hogy remek srác vagy, és légyszi vigyázz a nővéreidre, hisz ez a te feladatod.
Aztán odaléptem anyuhoz, átöleltem, és nagyon nehezen annyit tudtam a fülébe súgni, hogy nagyon, nagyon sajnálom. Adtam neki egy puszit, és elfordultam. Neki is könnyes volt a szeme. Én is megszerettem őt, és úgy éreztem, ő is engem. Ennyi volt. Már csak a nővér volt hátra, kimentem a konyhába, és ő ott fogadott engem a fent említett mosollyal, a vállvonással, és a hatalmas I'm so sorry-val. Én nem tudtam mit mondani, mert akkor sírtam volna. Neki is adtam egy puszit, gyorsan kabát fel, és el onnan. Nem tudtam hová, de el. Minél messzebbre.
Kis l jött utánam. Én kiléptem a házból, le a lépcsőn a bőröndömet, ő meg jött utánam mezítláb egy szál pizsibe a hidegben. Hisz mint tudjuk Dec 13-át írtunk. Én visszaléptem, lassan betoltam őt a házba, adtam a homlokára egy puszit...ez volt életem legfájdalmasabb puszija...és elindultam. Amíg látott, ő nézett utánam a házból, én meg arra vártam, hogy mikor kezd el rohanni felém, és ugrik a nyakamba. Persze el kell fogadni, a filmek azok filmek. Az élet kicsit másmilyen.
Arról a vonatútról nem írnék, szerintem mindenki el tudja képzelni, milyen érzés volt egymagamba ücsörögni a vonaton, távol az otthonomtól, ekkora töréssel a szívemben. Szinte véreztem.
És ennek a vonatútnak a vége volt a Noord-stationhoz való megérkezés, amit már egyszer leírtam egy visszaemlékezésben. Aztán el kellett találnom a koleszhoz. Kis spanyol barátom, Pedro kisegített, és elmagyarázta, mi hogy működik. Én pedig követve az utasításokat megérkeztem a kollégiumba. Teljesen üres volt. Szinte én voltam egyedül az épületben, én és a fájdalom, aki hű társként követett mindenhová. Beléptem a szobába, letettem a cuccomat, és rádőltem az ágyra. Akkor kitört belőlem, amit reggel óta visszatartottam. Nem tudom, időben mennyit sírhattam, de szerintem órákban mérhető. A legrosszabb, hogy tényleg van fizikai fájdalma az embernek. Ráadásul olyan erősen tud fájni az a semmirekellő szív, hogy az egész tested görcsöl tőle.
Mikor nagysoká lenyugodtam, és ettem egy szendvicset, kicsit sétáltam a koleszben. És akkor az egyik ablakból láttam meg a bazilika épületét jó messze tőlem. És jött az érzés, hogy oda el kell futnom. Hát útra keltem. És futottam és futottam, és nagyon jól esett. Minta kövek potyogtak volna le rólam. Persze a fájdalom nem csillapodott, de mintha egy kicsit könnyebb lett volna hordozni futás közben. És odaértem, körbesétáltam pont úgy, ahogy Kis l-el tettük, és láss csodát, nyitva volt. Bemehettem. És földbe gyökerezett a lábam. Ennyire hatalmas templomban előtte én még soha sem jártam. Körbe jártam, ami nem kevés időbe telt, és beültem egy kápolnába imádkozni. Merthogy annyira nagy a bazilika, hogy kisebb kápolnák vannak benne, rendesen elkerítve üvegfallal, ajtóval, benne oltárral, és mindennel ami kell.
Szóval leültem és imádkoztam. Pontosan nem tudtam mit szeretnék. A kérésem az volt, hogy az történjen velem, ami a legjobb. Ha most így kell lennie, akkor legyen így. Csak enyhüljön a fájdalmam, mert ezt nem bírom ki sokáig.
Tudtam, hogy ez után egy új élet fog kezdődni számomra. De azt is éreztem, hogy ebben az új életben lesz szerepe Belgiumnak. És éreztem, hogy ebbe a bazilikába még vissza kell térnem. És így világossá válik, hogy szeptemberben miért volt nekem olyan fontos, hogy a bazilikába elmehettem, és nap mint nap megcsodálhattam a kilátóból, ami tőlem, mint tudjuk, egy-két lépés.
És eltelt egy év, és itt ülök, és arról írok, hogy mi történt egy évvel ezelőtt pont ezen a napon. Akkor azt sem hittem volna, hogy valaha elmúlik az a pár óra,hogy haza mehessek Magyarországra, most pedig ezt a helyet hívom otthonomnak, és kb. ugyan annyi időre hazalátogatok Magyarországra, mint amennyi időre jöttem Belgiumba egy évvel ezelőtt. Ez ám az élet játéka...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése