108. nap A sokat emlegetett Bazilika

Újra itt...hát hadd kezdjem a legnagyobb poénnal. Mára is jutott vonatozás, Noord-station, bár csak átutazólag, és és ma is lehorgasztott fejjel tértem vissza Brüsszelbe, de akkor sem lehet ezt a napot az egy évvel ezelőttihez hasonlítani. A poén pedig, egy évvel ezelőtt Kis l nővérének elköszönéskor,miközben én halálomon voltam ő mosolyogva megvonta a vállát, és annyit mondott: I'm so sorry, Bye Laszlo!
És ma mivel fogadott az iskolában, amikor megérkezett? Hi Laszlo, I'm so sorry! Én nem nagyon tudtam mást tenni, mint mosolyogni, és egyből eszembe jutott, milyen jó kis humora van a Teremtőnek, hogy még ilyen részletekre is kitér. Persze a mai sorry kicsit más jellegű volt, de ugyan az a kiindulópontja. Ugyan az a ház. Csak akkor én mentem el a háztól, most pedig ő felejtette el elhozni nekem az ígért kottát.
Azt hiszem, erre jó sokáig fogok emlékezni. De örülök, hogy nem csak én emlékszem ilyen jól a múltra, és nem csak én jegyzem meg így a részleteket.

Szóval voltam ma Namurban, és volt zongorás próbám. Az elején Éric nem volt ott, és a zongoristával összejátszottuk a darabot, amit előtte 2 este 1-1 órát gyakoroltam. Ezt kivételesen most nem lustaságból, hanem kotta hiány miatt. De a legjobb tudásom szerint megtanultam, és a zongoristával össze is játszottuk. Nagyon élveztem, gyorsan megértettük egymást, és remek együtt muzsikálni ilyen zenésszel. Őt is ismerjük már az előzményekből, ő volt a felvételin aki próba nélkül lekísért, és igen csak jól összeraktuk a darabot ott, első együtt játszásra. Ez kb. most is így történt. Aztán jött Éric. Én utána már nem játszottam zongorával, hanem adott nekem egy órát, miután a többiek lejátszották a magukét. És sikerült is elrontania a napomat nem több mint 5 perc alatt. Legalábbis egy kis időre.
Megkaptam, hogy képtelen vagyok végigkoncentrálni egy tételt, és ez se jó és az se jó, és ez így nem jó, ezen kell ultra sürgősen változtatnom. Kössz...Persze mindezt azután kaptam, hogy agyba-főbe dícsért, hogy mennyire szereti az oboa játékomat.
Na mindegy...dolgozok, és jobb lesz. Remélhetőleg.

És, hogy visszatérjünk Kis l nővéréhez, és az elköszönéshez...
Mint írtam, az előző estém, és éjszakám egyike volt a legrosszabb éjszakáimnak amit valaha megéltem. De végül sikerült elaludnom. Legalább alvás közben nem érez az ember fájdalmat. Ez jó dolog.
Viszont reggel már korán felébredtem, mert az agyam nem hagyott nyugtot nekem, hisz ő tudta jól, hogy mi vár rám. És ha már az estéről ezt mondtam, azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy életem legszörnyűbb ébredése, és reggele várt rám.
Emlékszem, hanyatt feküdtem mikor felébredtem. Kinyitottam a szemem, és egy pár pillanat volt, mire a rendszer teljesen felállt, és rájöttem, hogy hol is vagyok, és mi is vár rám. Olyan volt a jövő, mintha egy nagy fekete lyukba kéne beleugranod, és nem látod mi vár az alján, illetve azt sem, hogy mennyire mély.
És ahogy összeállt a kép, jött is a fájdalom, a kétségbeesés azon nyomban. Jó idő volt, mire Kis l is felébredt. Elég sokáig csak feküdtünk szótlanul egymás mellett az ágyban. Egymásra se mertünk nézni. Én attól is féltem, hogy újra elkezdek sírni, illetve a legjobban attól féltem, hogy most az elméletet a gyakorlatba át kell ültetni, azaz a szakítás addig nem szakítás, amíg egymás mellett fekszünk az ágyban. Tehát megintcsak féltem megtenni az első mozdulatot. Jobb volt teljesen mozdulatlanul ott feküdni, és várni, hátha így marad örökre. Kis l is ilyesmit érezhetett, mert ő sem volt hajlandó semmi életjelet adni a két nyitott szemén kívül. Szerintem ő maga se hitte el ezt az egész őrült 3 hónapot, és nem tudta mit kezdjen a helyzettel.

Aztán én csak megtettem, ami a kötelességem. Próbáltam emelt fővel viselni a vereségemet, illetve a teljes összetörést. Írtam egy sms-t egy kedves barátomnak, aki Brüsszelben lakott egy kollégiumban, hogy befogadna-e egy menekültet egy-két éjszakára, amíg haza nem tudok menni innen. A válasz igenleges volt, de ezzel együtt egy info halmazt kaptam, arra vonatkozólag, hogy mit kell tennem, úgyanis ő pont akkor nem volt Brüsszelben.
Ezután már nem sok szót váltottunk, én azért sem, mert vissza kellett tartanom a sírásomat. Neki ez nem nagyon ment. Sírdogált, főleg amikor mondtam, hogy a válasz szerint mehetek, és megkérdeztem, mikor megy vonat vissza Brüsszelbe. Egy pont indult is nemsokára.
Felálltam a matracról, és elkezdtem öltözködni. Kis l ült a földön a matracon, és sírt. Egyenesen arányosan a rajtam lévő ruhák mennyiségével. A végén nem tudtam, hogy mi a baja...talán ennyire rosszul áll a zakóm, hogy ennyire zokog? :D
Na jó, félre téve a tréfát, mert akkor nem voltam éppen tréfás kedvemben. Mondtam, hogy akkor indulok is, ha el akarom érni a vonatot. Soha ne próbáljátok ki ezt az érzést. A szerelmednél összepakolni, és otthagyni őt...mintha a szívemet hagytam volna ott. És ez így is volt.
Tehát lementem az emeletről, anyu vasalt, az öcsi gépezett, nővér a konyhában volt. Köszöntem egy jó reggelt, és leültem a nappaliban, hogy felvegyem a cipőmet. Anyu kérdezte, hogy hogy aludtam? Mondtam, hogy nem annyira jól. Erre ő, talán csak nem fáztam? Mondtam, hogy nem, most nem az volt a baj. Sokat nem tudtam beszélni, mert annyira szorított a sírás, és olyan fájdalmam volt, hogy akkor már csak menekülni akartam abból a házból.
Kérdezte, hogy Kis l merre van? Mondtam, hogy itt jön mögöttem. Kisírt szemekkel megállt a nappali ajtóban,és mondta, hogy Laci megy, mert megy a vonata Brüsszelbe. Anyu abbahagyta a vasalást, és értetlenül nézett, hogy milyen butaságot beszél ez a lány. Az öcsi is odafordult, és minket nézett. Én lehajtott fejjel kötöttem a cipőmet, és reménykedtem, hogy nem fogok hangos zokogásban kitörni.
Anyu kérdezte, hogy miért mennék én most Brüsszelbe? És Kis l válaszolt, hogy azért, mert most megy a vonata. És akkor leesett mindenkinek a szituáció. Anyu a teljes döbbenettől szólni  sem bírt, nézett minket egy ideig, aztán lassan szótlanul visszafordult a vasalódeszkához, és vasalt tovább. Az öcsi is ugyanígy tett, csak ő a számítógéphez fordult vissza. Én pedig egy utolsó hatalmas levegőt vettem, és odaléptem az öcsihez, kezet fogtam vele, mondtam neki, hogy remek srác vagy, és légyszi vigyázz a nővéreidre, hisz ez a te feladatod.
Aztán odaléptem anyuhoz, átöleltem, és nagyon nehezen annyit tudtam a fülébe súgni, hogy nagyon, nagyon sajnálom. Adtam neki egy puszit, és elfordultam. Neki is könnyes volt a szeme. Én is megszerettem őt, és úgy éreztem, ő is engem. Ennyi volt. Már csak a nővér volt hátra, kimentem a konyhába, és ő ott fogadott engem a fent említett mosollyal, a vállvonással, és a hatalmas I'm so sorry-val. Én nem tudtam mit mondani, mert akkor sírtam volna. Neki is adtam egy puszit, gyorsan kabát fel, és el onnan. Nem tudtam hová, de el. Minél messzebbre.
Kis l jött utánam. Én kiléptem a házból, le a lépcsőn a bőröndömet, ő meg jött utánam mezítláb egy szál pizsibe a hidegben. Hisz mint tudjuk Dec 13-át írtunk. Én visszaléptem, lassan betoltam őt a házba, adtam a homlokára egy puszit...ez volt életem legfájdalmasabb puszija...és elindultam. Amíg látott, ő nézett utánam a házból, én meg arra vártam, hogy mikor kezd el rohanni felém, és ugrik a nyakamba. Persze el kell fogadni, a filmek azok filmek. Az élet kicsit másmilyen.
Arról a vonatútról nem írnék, szerintem mindenki el tudja képzelni, milyen érzés volt egymagamba ücsörögni a vonaton, távol az otthonomtól, ekkora töréssel a szívemben. Szinte véreztem.
És ennek a vonatútnak a vége volt a Noord-stationhoz való megérkezés, amit már egyszer leírtam egy visszaemlékezésben. Aztán el kellett találnom a koleszhoz. Kis spanyol barátom, Pedro kisegített, és elmagyarázta, mi hogy működik. Én pedig követve az utasításokat megérkeztem a kollégiumba. Teljesen üres volt. Szinte én voltam egyedül az épületben, én és a fájdalom, aki hű társként követett mindenhová. Beléptem a szobába, letettem a cuccomat, és rádőltem az ágyra. Akkor kitört belőlem, amit reggel óta visszatartottam. Nem tudom, időben mennyit sírhattam, de szerintem órákban mérhető. A legrosszabb, hogy tényleg van fizikai fájdalma az embernek. Ráadásul olyan erősen tud fájni az a semmirekellő szív, hogy az egész tested görcsöl tőle.
Mikor nagysoká lenyugodtam, és ettem egy szendvicset, kicsit sétáltam a koleszben. És akkor az egyik ablakból láttam meg a bazilika épületét jó messze tőlem. És jött az érzés, hogy oda el kell futnom. Hát útra keltem. És futottam és futottam, és nagyon jól esett. Minta kövek potyogtak volna le rólam. Persze a fájdalom nem csillapodott, de mintha egy kicsit könnyebb lett volna hordozni futás közben. És odaértem, körbesétáltam pont úgy, ahogy Kis l-el tettük, és láss csodát, nyitva volt. Bemehettem. És földbe gyökerezett a lábam. Ennyire hatalmas templomban előtte én még soha sem jártam. Körbe jártam, ami nem kevés időbe telt, és beültem egy kápolnába imádkozni. Merthogy annyira nagy a bazilika, hogy kisebb kápolnák vannak benne, rendesen elkerítve üvegfallal, ajtóval, benne oltárral, és mindennel ami kell.
Szóval leültem és imádkoztam. Pontosan nem tudtam mit szeretnék. A kérésem az volt, hogy az történjen velem, ami a legjobb. Ha most így kell lennie, akkor legyen így. Csak enyhüljön a fájdalmam, mert ezt nem bírom ki sokáig.
Tudtam, hogy ez után egy új élet fog kezdődni számomra. De azt is éreztem, hogy ebben az új életben lesz szerepe Belgiumnak. És éreztem, hogy ebbe a bazilikába még vissza kell térnem. És így világossá válik, hogy szeptemberben miért volt nekem olyan fontos, hogy a bazilikába elmehettem, és nap mint nap megcsodálhattam a kilátóból, ami tőlem, mint tudjuk, egy-két lépés.

És eltelt egy év, és itt ülök, és arról írok, hogy mi történt egy évvel ezelőtt pont ezen a napon. Akkor azt sem hittem volna, hogy valaha elmúlik az a pár óra,hogy haza mehessek Magyarországra, most pedig ezt a helyet hívom otthonomnak, és kb. ugyan annyi időre hazalátogatok Magyarországra, mint amennyi időre jöttem Belgiumba egy évvel ezelőtt. Ez ám az élet játéka...

107. nap A végzet napja

Megint itt vagyok...el vagytok szokva tőle, hogy minden nap jelentkezem, mi? Én is. De mostanság annyi minden történik körülöttem, hogy azt hiszem most megint írnom kell, amíg le nem csendesednek a hullámok körülöttem.

Képzeljétek, mint biztonsági őr is kipróbáltam magam az elmúlt két napban. Egy kedves ismerősöm, akiről már nem is kevésszer esett szó itt a blogomban, leginkább az elején, merthogy nála vendégeskedtem az első napjaimban...szóval Zsuzsi egy ismerősének van egy kis standja itt Brüsszelben egy bevásárló központban, ahol gyönyörű féldrágakő ékszereket árul. Zsuzsi is vele dolgozik, és most a hétvégén nekem is volt szerencsém kipróbálni magam ebben a felelősség teljes munkakörben. Jól is éreztem magam, sok kedves emberrel találkoztam. Jó élmény volt.

A másik ami említésre méltó, hogy utolsó beszélgetésünkkor nagyon nagyon megharagudtam anyukámra, és azóta sem beszéltünk. Szerintem ennek lassan már 1 hónapja. Kicsit kavarognak bennem az érzések, hogy milyen lesz haza menni. Egyáltalán örülni fognak-e nekem.
Már 18 éves korom körül azt éreztem, hogy egy kicsit több szabadságra lenne szükségem, és nem kellene, hogy anyukám minden egyes lépésemről tudjon, sőt abba cselekvőleg bele is avatkozzon. Ez a feszültség egyre nőtt az idők folyamán, és ahányszor én felvetettem, hogy én már 19-20-21-22-23-24-25 éves vagyok, mindig, az utolsó pillanatig az volt a válasz, hogy te még egy gyerek vagy, és persze, hogy nem tudod mi a jó neked. A szüleidre kell hallgatnod, hisz ők idősebbek, és tapasztaltabbak. Ők tudják igazán mi kell neked.
Szóval ez csúnya meghasonlást okozott bennem, mert bár a világon mindenkinél jobban szeretem a szüleimet, és szerintem messze ők a legjobb szülők a világon, hisz mindenért hálás lehetek nekik, amit elértem eddig az életemben, mindenben, amiben segítettek és támogattak. És vigyáztak rám, hogy olyan emberré váljak amilyenné váltam. Persze erre most lehet, hogy sokan mosolyogtok, hogy ha-ha...valamit csúnyán elrontottak szegény szüleim...az is lehet. Én próbálom szeretni magam olyannak, amilyen vagyok. Ez nem mindig könnyű, de mindenképpen el kell fogadnom, mert másmilyen úgysem lehetek.
Ezek ellenére annyira visszás érzéseket váltott ki belőlem a sok évnyi vita, és győzködés, és vita és vita, hogy ez is egy nagyon erős oka annak, hogy el kellett jönnöm otthonról. És sikerült, és most úgy érzem magam, mint egy kalitkából kiengedett madár.
A probléma megint ott jött, hogy én a buta fejemmel újfent szívességet kértem a szüleimtől. Amit ők persze meg is tettek nekem, és ezt megis fogom köszönni, de mégsem sikerült 100 százalékosan teljesíteni a kérésemet. És amikor Skype-on édesanyám közölte, hogy átgondoltuk, és úgy döntöttünk, hogy...a többi nem lényeges. A lényeg, hogy megint sikerült felülírniuk az én kérésemet, és még csak beleszólásom sem lehetett, mert meg sem kérdeztek, hogy mi a véleményem. Ők úgy gondolták, hogy jobban tudják mint én, ezért az Ő döntésük velem szemben mindenképpen helytálló. És a köztünk lévő távolságot ki is lehet használni arra, hogy semmilyen vétóval ne élhessek, a döntésnek már csak a következményeit vagyok kénytelen megélni.
És ekkor nálam teljesen becsukódott a kapu. Közöltem, hogy azt hiszem a továbbiakban nincs is miről beszélnünk. És megmondom őszintén, ezt máig is így gondolom. Ha erre az esetre gondolok most is teljesen ökölbe szorul a kezem, és nem értem, nem értem, nem értem.

Tegnap este egyedül néztem a filmet. Azt a filmet, amit pont egy évvel ezelőtt ugyan ezen a napon kis l-el és családjával. A kandalló pattogó tüze mellett családi szeretetben és hangulatban. Talán az írásom előző részével is egyből itt a szoros és sok mindent megmagyarázó összefüggés. Én már nagyon régen éreztem, hogy nekem el kell jönnöm otthonról. Hiába szerető család, hiába az anyukám és az apukám, akikért mindent megtennék, én saját családra vágytam. Ahol nem a gyerek szerepét töltöm be, hanem valamilyen egészen mást. Még ha nem is rögtön családfői szerepet, de valami ahhoz közeledőt.
És akkor, azon az estén, ha csak egy estére is, de megadatott. A kedvesemmel az karomban ülhettem, és úgy érezhettem magam, mintha saját családom lenne.
És ez megintcsak magyarázat arra, hogy miért vágta úgy el életem ütőerét az ezt követő nap. A végzet napja...
Reggel, December 12-én gyönyörű napfényre ébredtünk. Ez itt Belgiumban valóban az Isten áldása ezért minden percét ki kell használni.
Ki is használtam. Lementünk reggelizni, és Kis L elment tanítani. Én pedig egy hatalmas sétára indultam a faluban. El sem tudjátok képzelni, micsoda rendezettség és tisztaság és lenyűgöző városkép fogadja az embert egy ilyen Flamand kis faluban. Szép, jó állapotú házak, jó elrendezésű utcák, gyönyörű parkok. Egyszer mindenkinek érdemes egy ilyen helyen megfordulni. Meg is értem, hogy a Belgák nem vágynak fel a városokba, hanem boldogan élik a kis életüket ilyen békés, gyönyörű helyeken.
Mikor hazaértem kicsit gyakoroltam. Rossz érzés volt bennem az egész héten történtek miatt. Éreztem, hogy ennek még lesz folytatása. Valami nem stimmel. Egyszerűen benne van a levegőben. Mondtam is a tesónak, hogy attól félek, nem lesz ennek az egésznek jó vége. Kérdeztem is, hogy Ő tud-e valamit. Persze nem tudott.
Megjött kis l, ebédeltünk, még gyakoroltunk egy kicsit és ők lassan elkezdtek készülődni az esti előadásra. Ugyanis a helyi fúvószenekar amatőr színészek bevonásával színházi darabot rakott össze egy kibérelt raktárépületben a város szélén. Az színdarab nem is egy előadást ért meg. Kár, hogy otthon nem ennyire jellemzőek az ehhez hasonló magán kezdeményezések, amatőr megmozdulások, össznépi programok.

Szóval este erre az előadásra mentünk. És meg kell mondanom, nagyon nagyon színvonalas volt. Élveztem, és remekül szórakoztam. Utána pedig buli volt. Kis l jó sok ismerősét megismertem. Így visszagondolva...sorba mindenkinek bemutatott, és elmagyarázta, hogy én ki is vagyok neki, és mi fán is termek, jöttek is a poénok az éhségemmel kapcsolatban, mint ahogy ez megszokott.  Szóval...így visszagondolva vicces, hogy mi akkor már igencsak a visszaszámlálásban voltunk. És már valóban nem volt sok hátra. A kishajónk, amit Sárospatakon hajtogattam, és neki adtam, és megkérdeztem, hogy eljönne-e velem ezen a kishajón egy világ körüli útra, de csak kettesben, és persze igen volt a válasz, és így kezdődött ez az egész hajókázás a ködlepte furcsa jövőbe, mely végül ide vezetett. Ez a kishajó megállíthatatlanul és csendesen siklott a maga jéghegye felé, és már csak órák kérdése volt a végzete. És ha már jéghegy jött szóba, persze hogy a Titanic jut eszembe. Hisz annak sem sikerült azonnal elsüllyednie. De az első sérülés olyan volt, ami végzett az elsüllyeszthetetlen hajóval. A miénk is pontosan így járt.
De előbb még hadd kapja meg azt az első léket, ami már egyértelműen elkerülhetetlen volt. A kérdés csak az volt mikor.

Haza mentünk, fogat mostunk, és lefeküdtünk aludni. Ő háttal nekem az oldalára fordulva. Én pedig odahajoltam hozzá, adtam az arcára egy puszit, és jó éjt kívántam. Ő pedig annyit mondott, soha nem fogom elfelejteni...- Borotválkozz meg, így szúrsz.
Ez előtte még egyszer sem vetődött fel. Tudtam jól, hogy most sem a borostám szúrja, hanem az érintésem. Ahogy a kezem hozzáért a vállához, és a szám az arcához. Emlékszem, könyököltem felette a sötétben és a csendben, és azon gondolkodtam, elkezdjem-e. Lüktetett a halántékom, és ki akart ugrani a szívem a helyéről. Rosszabb volt mint a Zeneakadémiai felvételin várni, hogy sorra kerüljek, vagy hogy bemehessek értékelésre. Pedig ott is a NEM-ben voltam biztos, de valamiért homok került a gépezetbe, és az történt, amire soha az életemben nem mertem volna gondolni. De azt hiszem ez most nem lényeg.
Ott könyököltem, és tudtam, ha megszólalok, akkor azzal vége lesz mindennek. Ezt már nem lehet visszafordítani. Ezt már csak lezárni lehet. Húzhatjuk még, vagy sodródhatunk az árral, de ez a történet minden valószínűség szerint véget ért.
És akkor elhatároztam magam. Alig bírtam megszólalni és kimondani az első szót, illetve mondatot. És akkor megtettem....Mi a baj? Kérdeztem, de nem jött válasz. Jó sokat vártam, és folyamatosan imádkoztam, hogy kérlek Istenem most legyél velem, csak most adj erőt, hogy ezt végig tudjam csinálni. És persze folyamatosan az a kérdés lebegett a szemem előtt, hogy miért, miért miért???? Miért adtad nekem, ha most elveszed? ÉS érzem, hogy nem tudok ellene tenni semmit. Ez volt a legrosszabb érzés. Tudtam, hogy nem tudok olyat mondani, vagy tenni amivel visszafordíthatnék bármit is. És ez a tehetetlenség érzés szinte felrobbantja belülről a csontjaidat. Olyan erős fizikai fájdalmat okoz, hogy az a fájdalomküszöböt súrolgatja. Legalábbis akkor úgy éreztem, ennél jobban már nem tud fájni.
És az arcához nyúltam, és éreztem, hogy könnyesek a szemei. Magamhoz fordítottam, és kérdeztem újra, hogy mi a baj. Sokára válasz is jött...nem tudom. Ő egyetlen egyszer sem bírta kimondani előttem, hogy nem szeret, hogy nem akar velem lenni, és hogy el szeretne hagyni. Egyszer sem. A síráson és a bólogatáson kívül semmi másra nem futotta. Így jutottunk el oda, hogy akkor legyen vége? És erre az igent jelentő alig észrevehető bólogatás is nagyon nagyon nehezen és sokára jött meg.
Akkor én minden erőmet összeszedve megpróbáltam utoljára visszafordítani a már zuhanó repülőt, mintha egy vízesésben próbálnál meg eszeveszett módon fel úszni, sőt megfordítani a vizet.
Nyújtottam felé a kezem, és rákezdtem, hogy tudom mennyire nehéz ez most, és tudom, hogy az egész egy teljesen béna hülyeség, de én akkor is hiszem, hogy téged nekem rendelt a Mindenható.És lehet a könnyebb utat választani, és az előttünk álló problémákat egyszerűen megkerülendő, kilépni ebből az egészből, mintha soha benne sem lettünk volna. Egyszerűen leszállni róla, mint egy buszról. A mai világ is ezt tanítja mindenkinek...hagyd a nehézségeket másra, ne hordozd a keresztedet, inkább használd ki a percet, és élvezd ki az életet.
Vagy másik lehetőségként, fogd meg a kezem, jó erősen, ahogy csak bírod, és ketten együtt menjünk neki azoknak a legyőzhetetlennek tűnő problémáknak. Mert ketten sikerülhet. Ha hiszünk benne, akkor együtt legyőzhetetlenek vagyunk. Ő nem hitt... Én sokáig tartottam a kezem, mozdulatlanul, csendben. És imádkoztam, és imádkoztam, hogy kérlek Istenem, ne tedd ezt velem. Ez biztos, hogy nem történhet meg velem, és el ne hagyj ebben a percben, mert én ezt magamtól nem bírom ki.
És sok sok idő múltán egy ici-pici nemleges fejrázás lett a válasz a kinyújtott kezemre.

Persze, hogy a vizet nem lehet megfordítani. Aki látott már megáradt folyót, az tudja, hogy az nem játék. A víz  is, a repülő is zuhant a mélybe. Én is pontosan így éreztem magam. Biztos veletek is van, hogy azt álmodjátok, hogy zuhantok, és akkor hirtelen felébredtek. Velem is pont ez történt, csak én nem ébredtem fel, mert ébren voltam. És forgott velem a föld, és zúgott a fülem, és minden elsötétült előttem. És akkor éreztem, hogy nem bírom tovább. Újra elöntötte a könny a szemeimet, és elkezdtem zokogni. Kis L velem sírt...én török ülésbe ültem, az ölembe vettem őt, és átöleltem, és magamhoz szorítottam, és sírtam, és zokogtam. Nem tudtam abbahagyni. Tudtam, hogy az életemben utoljára tartom őt a karomban, és soha többé nem érezhetem a karjait, az ölelését. Soha többé nem lesz az enyém, hiszen már most sem az...és megint csak imádkoztam, hogy kérlek Istenem, ne engedd, hogy ez a perc elmúljon...hadd maradjunk így örökre, csak ne kelljen őt kiengednem a karjaimból.  De végül ki kellett. És akkor elengedtem azt aki azalatt a 3 hónap alatt az életem értelmévé vált. Aki mindent jelentett nekem.
Nagyon sokáig sírtam, nem tudtam magam lenyugtatni, csak ömlött belőlem a fájdalom. És mindez pont ma egy éve. Nézem az órát, és szinte érzem azt, amit pont egy éve éreztem, pont ugyan ezekben az órákban.
A végére a kimerültségtől teljesen kész voltam, így hajnal körül sikerült valahogy lenyugodnom egy kicsit, és a csodával határos módon elaludnom...arra emlékszem, hogy fekszem a sötétben, a csendben, teljesen üres vagyok, nincs bennem érzés, vagy tiltakozás, csak hogy legyen vége.
És akkor még nem is sejtettem, hogy a java még csak akkor kezdődött...

106. nap Ma egy éve...

Nem sokára megyek haza. És megmondom őszintén, örülök, hogy haza látogathatok egy kicsit. Most már tényleg hiányzik az otthonom. Ami jó, hogy ez alatt a 106 nap alatt ez a kis lakás is otthonommá vált, és nagyon nagyon szeretem. Már most tudom, hogy örülni is fogok, mikor haza jöhetek majd ide.

A hétköznapjaim is kialakultak, van egy jól megszokott életritmusom, amiben nagyon jól érzem magam. A munkámat szeretem, a gyerekek is megszerettek, hallgatnak rám és nagyon jó érzés velük lenni. És öröm őket tanítani, ügyesek, okosak, tényleg főnyeremény nekem, hogy ők itt vannak az életemben.

De mi is történt egy éve?

Nemrégiben voltam vendégségben egy kedves ismerősömnél itt Brüsszelben. Ebédeltünk, és utána filmnézésre adtuk a fejünket. Én választhattam ki a filmet egy nagy ládából. És ahogy turkáltam egy film került a kezembe és egy érzés, hogy ezt a filmet én már láttam valahol, és tudnom kell, hogy mi az. És azonnal be is ugrott, és persze a hozzá tartozó emlékek is. De ne ugorjunk előre.

Mostanság a napokban pont egy éve, hogy utoljára voltam itt Belgiumban. December 5-re volt repülőjegyem, de felhívtak a légitársaságtól, hogy nagy probléma-e ha átteszik 6-ra. Nem, egyáltalán nem. A lényeg, hogy itt legyek. És eljött a 6-a. Reggel Pécsen ébredtem, kedves jó barátom lakásában, akivel előző este még kalauzruhában őrültködtünk. Szóval Pécsen ért a reggel, és a kora hajnali vonattal mentem fel Pestre, hogy a délutáni Brüsszeli gépemet elérjem. Egy kis nagymamai ebéd, és pakolásnyi kitérővel. 

Be voltam szépen pakolva, sőt, mama ráadásnak mindenféle finomsággal is ellátott, nehogy éhen vesszek a távoli vadregényes Belgiumban az alatt a végtelennek tűnő 10 nap alatt. Éreztem, hogy a csomagom több mint 10 kiló, dehát, megesik a legjobb családban is. 

Irány a reptér. Telve boldogsággal, örömmel, hittel, reménnyel, büszkeséggel...

A reptérre időben ki is értem, és beálltam a sorocskámba, hogy a repjegyemet átvehessem. A kedves asszisztens néni megkérdezte, hogy csak ez a kézipoggyász bőröndöm van? Én örömmel válaszoltam, igen. Akkor legyek szíves feltenni már a mérlegre, ha nem nagy gond. És ekkor jött a hideg zuhany. 17 kilós volt a megengedett 10 helyett. Ez tényleg ciki. Először megpróbáltam kedvesen átvinni a dolgot, de laza mosollyal közölték, hogy nem. Azután mérgesen is próbáltam, de a mosoly sem és a válasz sem változott. Mondtam, hogy nincs se pénzem, se lehetőségem, és szerintem a gép igazán elbírná azt a plussz 7 kilót. A válasz, persze a kötelező mosoly kíséretében az volt, hogy az lehet, de a szabály az szabály. Akkor én tényleg mérges lettem és elkezdtem szídni akit csak lehet. Beleértve őket is, persze nem trágár szavakkal, és gusztustalanul, csak próbáltam megérdeklődni, hogy ő még soha nem hágott-e át szabályt a szerencsétlen, csomagméregetős karrierje elérésében futott iszonyatos életúton? Amivel már akkor is szabályt sért, ha ő is mérges lesz, és elfelejt rám mosolyogni. De nem felejtett. Végül könyörgőre fogtam, de semmi. Akkor megkérdeztem, mik a lehetőségeim. Elmondta, és felírta egy papírra, hogy itt meg ott ennyit, meg annyit kell fizetnem, és akkor ide menjek, meg oda, és akkor már csak 3 dolgot kell utána elintézni, hogy egyáltalán szóba álljon velem. 

Én minden tőlem telhetőt megtettem. Telefonáltam mint állat, hívtam anyut, az ő bank kártyája nem volt használható. Még a fodrászáé sem. 

Utolsó kétségbeesésemben kidobáltam minden mozdíthatót a táskámból. Egy egész doboz lesütött csirkecombot, egy egész doboz frissen elkészített barátfülét, még valamiféle süteményt, az otthoni gumi papucsomat. A kiló szaloncukrot a pénztáros kisasszonynak a kezébe nyomtam, és futás vissza a check in pulthoz. 

A táskám még mindig 12 kg volt, és a válasz ugyan azzal a mosollyal jött is, hogy sajnos ez a táska nem fog felmenni. Ekkor elöntötte az agyamat az a valami, és közöltem, hogy de, fel fog menni. Ott a pult előtt kinyitottam, és elkezdtem felöltözni belőle. Vagyis véletlen szerű sorrendben a kezembe akadó ruhákat magamra vettem. Akkor már néztek rendesen. Amikor a pizsoma gatyát is elővettem, hogy ezt is felvegyem? Akkor azt mondta, hogy na jó, ez így már jó lesz, 11 kg-osan  már felmehet a bőrönd, csak menjek arrébb levetkőzni és visszapakolni a bőröndbe. Ebből derült ki számomra, hogy az egész egy szerencsétlen, elrontott életű boldogtalan ember játéka a másik emberrel, mert ő ki tudja használni az éppen kezébe adott ici-pici hatalmat, amit csúnyán meg is tesz. Ez pont az a szitu, mint amikor az épületben a portás fontoskodva megállít, és kikérdez, hogy kihez, mikorra, miért jössz, és még gyorsan el is mondja a szabályokat, hogy mire kell figyelnem...na mindegy. Ilyet is egyenlőre csak Magyarországon tapasztaltam. Persze ez azért is lehet, mert nem járok olyan sokat a világban.

A dolog lényege, amiért az egész történetet elmondtam, az az, hogy a sírógörcs, idegroham, és a leizzadás különböző fokozatait megélve, közben azért imádkoztam, hogy kérlek Istenem, ez csak nehogy valami rossznak az előjele és egyben kezdete legyen. Biztos mindenki ismeri ezt az érzést. És be is szokott jönni. Most sem volt máshogy.

Végül csak megérkeztem Belgiumba. Jó érzés volt visszatérni ide, és újra érezni a Belga reptér frissen légkondícionált levegőjét. Szinte harapni lehetett. Az én kis aranyom kocsival jött ki elém. És ekkor jött is a következő bukfenc. Eltévedt az autópályán, én meg egy órát ücsörögtem a reptéren őrá várva. Persze egyáltalán nem zavart, és tudtam, hogy közeledik hozzám életem értelme, és majd ha karomban tarthatom, minden problémám egy szempillantás alatt tovaszáll.

Megérkezett. A nyakamba ugrott, egy pillanatig úgy tűnt, hogy valóban tovaszáll. Mi is beszálltunk a kocsiba, én elmondtam a mondókámat a kalandos utamról, ő is rebegett pár mondatot, és ezután szép lassan elkezdett leereszkedni közöttük a köd. Az elején még láttuk egymást, és hallottuk egymás szavát, de ez idővel egyre sűrűbbé vált. És szép lassan egymás kezét fogva vesztettük el a varázst. 

Hazaértünk, és anya finom vacsival, és mikulás ajándékkal fogadott. Jó volt újra látni őket, és volt egy kis hazaértem érzésem. Az öcsi nagyon örült nekem, már nem volt félénk velem, mint első alkalommal. Fel volt készülve a Magyar történelemből, a Magyar királyokból. Nagyon jól esett. Vacsoráztunk, és elmentünk lefeküdni aludni. Másnap pedig irány Brüsszel és az iskola. 

És ekkor robbant az első bomba bennem, amit továbbiak követtek, amitől én magam teljesen romba dőltem...

Ahogy a lakásba értünk közölte velem, hogy ő most nem érzi jól magát velem, és valami nincs rendben. Ekkor még erős voltam, és teljesen eltökélt és határozott. Egy szép hosszú beszélgetésben meg is tudtunk beszélni minden problémánkat. És előjött a probléma amit én is tudok azóta, és meg is tanultam a leckét egy életre. "Túl gyors volt" ez az egész, hangzott el a szájából. Én akkor éreztem, hogy itt a világnak vége van, de  legalábbis az életemnek mindenképpen. 

Persze én is aláírtam, hogy valóban túl gyors volt, ezért szeretném megismerni őt, szeretnék közelebb kerülni hozzá, a barátja lenni. Ezt ő is így érezte, legalábbis ezt mondta. Ebben meg is maradtunk. Külön aludtunk...nem sok ilyen rossz érzés ért azelőtt. Eljöttem a kedvesemhez, akiért az életemet is odaadnám, és itt fekszik tőlem 2 méterre, de nem érezhetem a karomban, nem lehetek mellette. 

Másnap reggelig ki is tartott a dolog, amikor is ő hívott, hogy bújjak oda hozzá. Hát...mindennek ellen lehet állni, de a kísértésnek nem....sajnos. 

Így hamarosan el is érkeztünk a következő állomásig, egészen pontosan szerda estéig, amikor is ő este a munkából jött haza, én meg otthon voltam, és nagyon kutyául éreztem magam. És ebbe a hangulatban vártam őt. Ő hazaért, és szavakra nem is nagyon volt szükség. Néztük egymást, de olyan volt, mintha egy távolodó kocsi hátsó ablakában látszódó arcot néznék. Ő lefeküdt mellém a matracra, és elkezdett sírni. És akkor először jött a szó amitől annyira féltem...Talán jobb lenne külön...talán vége. Persze ő ezt nem merte kimondani, csak nézett könnybe lábadt szemekkel, és még bólogatni is alig mert a kérdéseimre válaszolandó. Ha pedig jött is válasz, az a nem tudom volt.

És akkor bennem is eltört valami. Éreztem, hogy nem bírom tovább. Felkeltem, és a 2 méterre lévő ágyhoz mentem, leültem a kezeimbe temettem az arcomat, és feltört belőlem a sírás. Előtte kb. 3-4 évvel azelőtt sírtam utoljára. Az is egy másik, nagyon nagyon hosszú történet volt, hogy akkor miért sírtam. Az a sok évvel ezelőtti sírás, az utolsó, lezárt valamit. És ezzel együtt be is zárt sok mindent. Leginkább a szívemet. És ezért nem tudtam én sírni hosszú évekig. Egyáltalán nem, soha egy kicsit sem. 

De most megtörtént újra, amitől annyira féltem. Kinyitottam a szívemet, és odaadtam valakinek, és hittem benne, és bíztam, és újra rátapostak, újra belevágtak egy kést. És jött a sokéves fájdalom. Feltört belőlem minden, és csak sírtam sokáig, és nem tudtam visszafolytani magamba. Amikor kicsit lenyugodtam, elővettem az ajándékokat, amit neki, és a nővérének hoztam Karácsonyra, és odaadtam, hogy ezzel csináljon, amit jónak lát. Ő kibontotta. Egy kis pillangó formájú fülbevalót vettem neki, hisz oly sokszor hívtam őt az én pillangómnak. 

Mikor meglátta ő is elsírta magát, és a karomba borulva sírt, hogy mégse menjek sehová, hanem maradjak ott, és próbáljuk meg együtt, mert ő nagyon szeret engem, és érzi, hogy szüksége van rám. Persze én újra bedőltem, és nem bírtam ellenállni, mert hinni akartam bennünk. 

Így jött el a hétvége, a péntek, ami pontosan ma egy évvel ezelőtti nap volt, Dec. 11-e, és mentünk haza a gyönyörű kis faluba. 

És este együtt a családdal néztünk egy filmet. Angolul néztük holland felirattal. Hol értettem, hol nem. A lényeg nem az volt. Ott lehettem a kedvesemmel és az új családommal egy begyújtott kandalló mellett a kanapén lustálkodva nyugalomban békességben, a karomban azzal, aki mindent jelent nekem. 

És a film, amiből semmit sem értettem. 

És eltelt egy év, és a kedves ismerősömnél a dvd-k között pontosan ez a film akad a kezembe. Soha nem hallottam a címét, nem láttam a dobozát, de éreztem, hogy ez az. Szinte sütötte a kezemet. És elkértem, és hazahoztam. És ma, pont egy évvel a tavalyi megnézés után, amiből ugyan nem értettem meg a felét sem, ma este újra itt Belgiumban az egész filmet megértettem, viszont egyedül. Teljesen egyedül...