A hétköznapjaim is kialakultak, van egy jól megszokott életritmusom, amiben nagyon jól érzem magam. A munkámat szeretem, a gyerekek is megszerettek, hallgatnak rám és nagyon jó érzés velük lenni. És öröm őket tanítani, ügyesek, okosak, tényleg főnyeremény nekem, hogy ők itt vannak az életemben.
De mi is történt egy éve?
Nemrégiben voltam vendégségben egy kedves ismerősömnél itt Brüsszelben. Ebédeltünk, és utána filmnézésre adtuk a fejünket. Én választhattam ki a filmet egy nagy ládából. És ahogy turkáltam egy film került a kezembe és egy érzés, hogy ezt a filmet én már láttam valahol, és tudnom kell, hogy mi az. És azonnal be is ugrott, és persze a hozzá tartozó emlékek is. De ne ugorjunk előre.
Mostanság a napokban pont egy éve, hogy utoljára voltam itt Belgiumban. December 5-re volt repülőjegyem, de felhívtak a légitársaságtól, hogy nagy probléma-e ha átteszik 6-ra. Nem, egyáltalán nem. A lényeg, hogy itt legyek. És eljött a 6-a. Reggel Pécsen ébredtem, kedves jó barátom lakásában, akivel előző este még kalauzruhában őrültködtünk. Szóval Pécsen ért a reggel, és a kora hajnali vonattal mentem fel Pestre, hogy a délutáni Brüsszeli gépemet elérjem. Egy kis nagymamai ebéd, és pakolásnyi kitérővel.
Be voltam szépen pakolva, sőt, mama ráadásnak mindenféle finomsággal is ellátott, nehogy éhen vesszek a távoli vadregényes Belgiumban az alatt a végtelennek tűnő 10 nap alatt. Éreztem, hogy a csomagom több mint 10 kiló, dehát, megesik a legjobb családban is.
Irány a reptér. Telve boldogsággal, örömmel, hittel, reménnyel, büszkeséggel...
A reptérre időben ki is értem, és beálltam a sorocskámba, hogy a repjegyemet átvehessem. A kedves asszisztens néni megkérdezte, hogy csak ez a kézipoggyász bőröndöm van? Én örömmel válaszoltam, igen. Akkor legyek szíves feltenni már a mérlegre, ha nem nagy gond. És ekkor jött a hideg zuhany. 17 kilós volt a megengedett 10 helyett. Ez tényleg ciki. Először megpróbáltam kedvesen átvinni a dolgot, de laza mosollyal közölték, hogy nem. Azután mérgesen is próbáltam, de a mosoly sem és a válasz sem változott. Mondtam, hogy nincs se pénzem, se lehetőségem, és szerintem a gép igazán elbírná azt a plussz 7 kilót. A válasz, persze a kötelező mosoly kíséretében az volt, hogy az lehet, de a szabály az szabály. Akkor én tényleg mérges lettem és elkezdtem szídni akit csak lehet. Beleértve őket is, persze nem trágár szavakkal, és gusztustalanul, csak próbáltam megérdeklődni, hogy ő még soha nem hágott-e át szabályt a szerencsétlen, csomagméregetős karrierje elérésében futott iszonyatos életúton? Amivel már akkor is szabályt sért, ha ő is mérges lesz, és elfelejt rám mosolyogni. De nem felejtett. Végül könyörgőre fogtam, de semmi. Akkor megkérdeztem, mik a lehetőségeim. Elmondta, és felírta egy papírra, hogy itt meg ott ennyit, meg annyit kell fizetnem, és akkor ide menjek, meg oda, és akkor már csak 3 dolgot kell utána elintézni, hogy egyáltalán szóba álljon velem.
Én minden tőlem telhetőt megtettem. Telefonáltam mint állat, hívtam anyut, az ő bank kártyája nem volt használható. Még a fodrászáé sem.
Utolsó kétségbeesésemben kidobáltam minden mozdíthatót a táskámból. Egy egész doboz lesütött csirkecombot, egy egész doboz frissen elkészített barátfülét, még valamiféle süteményt, az otthoni gumi papucsomat. A kiló szaloncukrot a pénztáros kisasszonynak a kezébe nyomtam, és futás vissza a check in pulthoz.
A táskám még mindig 12 kg volt, és a válasz ugyan azzal a mosollyal jött is, hogy sajnos ez a táska nem fog felmenni. Ekkor elöntötte az agyamat az a valami, és közöltem, hogy de, fel fog menni. Ott a pult előtt kinyitottam, és elkezdtem felöltözni belőle. Vagyis véletlen szerű sorrendben a kezembe akadó ruhákat magamra vettem. Akkor már néztek rendesen. Amikor a pizsoma gatyát is elővettem, hogy ezt is felvegyem? Akkor azt mondta, hogy na jó, ez így már jó lesz, 11 kg-osan már felmehet a bőrönd, csak menjek arrébb levetkőzni és visszapakolni a bőröndbe. Ebből derült ki számomra, hogy az egész egy szerencsétlen, elrontott életű boldogtalan ember játéka a másik emberrel, mert ő ki tudja használni az éppen kezébe adott ici-pici hatalmat, amit csúnyán meg is tesz. Ez pont az a szitu, mint amikor az épületben a portás fontoskodva megállít, és kikérdez, hogy kihez, mikorra, miért jössz, és még gyorsan el is mondja a szabályokat, hogy mire kell figyelnem...na mindegy. Ilyet is egyenlőre csak Magyarországon tapasztaltam. Persze ez azért is lehet, mert nem járok olyan sokat a világban.
A dolog lényege, amiért az egész történetet elmondtam, az az, hogy a sírógörcs, idegroham, és a leizzadás különböző fokozatait megélve, közben azért imádkoztam, hogy kérlek Istenem, ez csak nehogy valami rossznak az előjele és egyben kezdete legyen. Biztos mindenki ismeri ezt az érzést. És be is szokott jönni. Most sem volt máshogy.
Végül csak megérkeztem Belgiumba. Jó érzés volt visszatérni ide, és újra érezni a Belga reptér frissen légkondícionált levegőjét. Szinte harapni lehetett. Az én kis aranyom kocsival jött ki elém. És ekkor jött is a következő bukfenc. Eltévedt az autópályán, én meg egy órát ücsörögtem a reptéren őrá várva. Persze egyáltalán nem zavart, és tudtam, hogy közeledik hozzám életem értelme, és majd ha karomban tarthatom, minden problémám egy szempillantás alatt tovaszáll.
Megérkezett. A nyakamba ugrott, egy pillanatig úgy tűnt, hogy valóban tovaszáll. Mi is beszálltunk a kocsiba, én elmondtam a mondókámat a kalandos utamról, ő is rebegett pár mondatot, és ezután szép lassan elkezdett leereszkedni közöttük a köd. Az elején még láttuk egymást, és hallottuk egymás szavát, de ez idővel egyre sűrűbbé vált. És szép lassan egymás kezét fogva vesztettük el a varázst.
Hazaértünk, és anya finom vacsival, és mikulás ajándékkal fogadott. Jó volt újra látni őket, és volt egy kis hazaértem érzésem. Az öcsi nagyon örült nekem, már nem volt félénk velem, mint első alkalommal. Fel volt készülve a Magyar történelemből, a Magyar királyokból. Nagyon jól esett. Vacsoráztunk, és elmentünk lefeküdni aludni. Másnap pedig irány Brüsszel és az iskola.
És ekkor robbant az első bomba bennem, amit továbbiak követtek, amitől én magam teljesen romba dőltem...
Ahogy a lakásba értünk közölte velem, hogy ő most nem érzi jól magát velem, és valami nincs rendben. Ekkor még erős voltam, és teljesen eltökélt és határozott. Egy szép hosszú beszélgetésben meg is tudtunk beszélni minden problémánkat. És előjött a probléma amit én is tudok azóta, és meg is tanultam a leckét egy életre. "Túl gyors volt" ez az egész, hangzott el a szájából. Én akkor éreztem, hogy itt a világnak vége van, de legalábbis az életemnek mindenképpen.
Persze én is aláírtam, hogy valóban túl gyors volt, ezért szeretném megismerni őt, szeretnék közelebb kerülni hozzá, a barátja lenni. Ezt ő is így érezte, legalábbis ezt mondta. Ebben meg is maradtunk. Külön aludtunk...nem sok ilyen rossz érzés ért azelőtt. Eljöttem a kedvesemhez, akiért az életemet is odaadnám, és itt fekszik tőlem 2 méterre, de nem érezhetem a karomban, nem lehetek mellette.
Másnap reggelig ki is tartott a dolog, amikor is ő hívott, hogy bújjak oda hozzá. Hát...mindennek ellen lehet állni, de a kísértésnek nem....sajnos.
Így hamarosan el is érkeztünk a következő állomásig, egészen pontosan szerda estéig, amikor is ő este a munkából jött haza, én meg otthon voltam, és nagyon kutyául éreztem magam. És ebbe a hangulatban vártam őt. Ő hazaért, és szavakra nem is nagyon volt szükség. Néztük egymást, de olyan volt, mintha egy távolodó kocsi hátsó ablakában látszódó arcot néznék. Ő lefeküdt mellém a matracra, és elkezdett sírni. És akkor először jött a szó amitől annyira féltem...Talán jobb lenne külön...talán vége. Persze ő ezt nem merte kimondani, csak nézett könnybe lábadt szemekkel, és még bólogatni is alig mert a kérdéseimre válaszolandó. Ha pedig jött is válasz, az a nem tudom volt.
És akkor bennem is eltört valami. Éreztem, hogy nem bírom tovább. Felkeltem, és a 2 méterre lévő ágyhoz mentem, leültem a kezeimbe temettem az arcomat, és feltört belőlem a sírás. Előtte kb. 3-4 évvel azelőtt sírtam utoljára. Az is egy másik, nagyon nagyon hosszú történet volt, hogy akkor miért sírtam. Az a sok évvel ezelőtti sírás, az utolsó, lezárt valamit. És ezzel együtt be is zárt sok mindent. Leginkább a szívemet. És ezért nem tudtam én sírni hosszú évekig. Egyáltalán nem, soha egy kicsit sem.
De most megtörtént újra, amitől annyira féltem. Kinyitottam a szívemet, és odaadtam valakinek, és hittem benne, és bíztam, és újra rátapostak, újra belevágtak egy kést. És jött a sokéves fájdalom. Feltört belőlem minden, és csak sírtam sokáig, és nem tudtam visszafolytani magamba. Amikor kicsit lenyugodtam, elővettem az ajándékokat, amit neki, és a nővérének hoztam Karácsonyra, és odaadtam, hogy ezzel csináljon, amit jónak lát. Ő kibontotta. Egy kis pillangó formájú fülbevalót vettem neki, hisz oly sokszor hívtam őt az én pillangómnak.
Mikor meglátta ő is elsírta magát, és a karomba borulva sírt, hogy mégse menjek sehová, hanem maradjak ott, és próbáljuk meg együtt, mert ő nagyon szeret engem, és érzi, hogy szüksége van rám. Persze én újra bedőltem, és nem bírtam ellenállni, mert hinni akartam bennünk.
Így jött el a hétvége, a péntek, ami pontosan ma egy évvel ezelőtti nap volt, Dec. 11-e, és mentünk haza a gyönyörű kis faluba.
És este együtt a családdal néztünk egy filmet. Angolul néztük holland felirattal. Hol értettem, hol nem. A lényeg nem az volt. Ott lehettem a kedvesemmel és az új családommal egy begyújtott kandalló mellett a kanapén lustálkodva nyugalomban békességben, a karomban azzal, aki mindent jelent nekem.
És a film, amiből semmit sem értettem.
És eltelt egy év, és a kedves ismerősömnél a dvd-k között pontosan ez a film akad a kezembe. Soha nem hallottam a címét, nem láttam a dobozát, de éreztem, hogy ez az. Szinte sütötte a kezemet. És elkértem, és hazahoztam. És ma, pont egy évvel a tavalyi megnézés után, amiből ugyan nem értettem meg a felét sem, ma este újra itt Belgiumban az egész filmet megértettem, viszont egyedül. Teljesen egyedül...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése