107. nap A végzet napja

Megint itt vagyok...el vagytok szokva tőle, hogy minden nap jelentkezem, mi? Én is. De mostanság annyi minden történik körülöttem, hogy azt hiszem most megint írnom kell, amíg le nem csendesednek a hullámok körülöttem.

Képzeljétek, mint biztonsági őr is kipróbáltam magam az elmúlt két napban. Egy kedves ismerősöm, akiről már nem is kevésszer esett szó itt a blogomban, leginkább az elején, merthogy nála vendégeskedtem az első napjaimban...szóval Zsuzsi egy ismerősének van egy kis standja itt Brüsszelben egy bevásárló központban, ahol gyönyörű féldrágakő ékszereket árul. Zsuzsi is vele dolgozik, és most a hétvégén nekem is volt szerencsém kipróbálni magam ebben a felelősség teljes munkakörben. Jól is éreztem magam, sok kedves emberrel találkoztam. Jó élmény volt.

A másik ami említésre méltó, hogy utolsó beszélgetésünkkor nagyon nagyon megharagudtam anyukámra, és azóta sem beszéltünk. Szerintem ennek lassan már 1 hónapja. Kicsit kavarognak bennem az érzések, hogy milyen lesz haza menni. Egyáltalán örülni fognak-e nekem.
Már 18 éves korom körül azt éreztem, hogy egy kicsit több szabadságra lenne szükségem, és nem kellene, hogy anyukám minden egyes lépésemről tudjon, sőt abba cselekvőleg bele is avatkozzon. Ez a feszültség egyre nőtt az idők folyamán, és ahányszor én felvetettem, hogy én már 19-20-21-22-23-24-25 éves vagyok, mindig, az utolsó pillanatig az volt a válasz, hogy te még egy gyerek vagy, és persze, hogy nem tudod mi a jó neked. A szüleidre kell hallgatnod, hisz ők idősebbek, és tapasztaltabbak. Ők tudják igazán mi kell neked.
Szóval ez csúnya meghasonlást okozott bennem, mert bár a világon mindenkinél jobban szeretem a szüleimet, és szerintem messze ők a legjobb szülők a világon, hisz mindenért hálás lehetek nekik, amit elértem eddig az életemben, mindenben, amiben segítettek és támogattak. És vigyáztak rám, hogy olyan emberré váljak amilyenné váltam. Persze erre most lehet, hogy sokan mosolyogtok, hogy ha-ha...valamit csúnyán elrontottak szegény szüleim...az is lehet. Én próbálom szeretni magam olyannak, amilyen vagyok. Ez nem mindig könnyű, de mindenképpen el kell fogadnom, mert másmilyen úgysem lehetek.
Ezek ellenére annyira visszás érzéseket váltott ki belőlem a sok évnyi vita, és győzködés, és vita és vita, hogy ez is egy nagyon erős oka annak, hogy el kellett jönnöm otthonról. És sikerült, és most úgy érzem magam, mint egy kalitkából kiengedett madár.
A probléma megint ott jött, hogy én a buta fejemmel újfent szívességet kértem a szüleimtől. Amit ők persze meg is tettek nekem, és ezt megis fogom köszönni, de mégsem sikerült 100 százalékosan teljesíteni a kérésemet. És amikor Skype-on édesanyám közölte, hogy átgondoltuk, és úgy döntöttünk, hogy...a többi nem lényeges. A lényeg, hogy megint sikerült felülírniuk az én kérésemet, és még csak beleszólásom sem lehetett, mert meg sem kérdeztek, hogy mi a véleményem. Ők úgy gondolták, hogy jobban tudják mint én, ezért az Ő döntésük velem szemben mindenképpen helytálló. És a köztünk lévő távolságot ki is lehet használni arra, hogy semmilyen vétóval ne élhessek, a döntésnek már csak a következményeit vagyok kénytelen megélni.
És ekkor nálam teljesen becsukódott a kapu. Közöltem, hogy azt hiszem a továbbiakban nincs is miről beszélnünk. És megmondom őszintén, ezt máig is így gondolom. Ha erre az esetre gondolok most is teljesen ökölbe szorul a kezem, és nem értem, nem értem, nem értem.

Tegnap este egyedül néztem a filmet. Azt a filmet, amit pont egy évvel ezelőtt ugyan ezen a napon kis l-el és családjával. A kandalló pattogó tüze mellett családi szeretetben és hangulatban. Talán az írásom előző részével is egyből itt a szoros és sok mindent megmagyarázó összefüggés. Én már nagyon régen éreztem, hogy nekem el kell jönnöm otthonról. Hiába szerető család, hiába az anyukám és az apukám, akikért mindent megtennék, én saját családra vágytam. Ahol nem a gyerek szerepét töltöm be, hanem valamilyen egészen mást. Még ha nem is rögtön családfői szerepet, de valami ahhoz közeledőt.
És akkor, azon az estén, ha csak egy estére is, de megadatott. A kedvesemmel az karomban ülhettem, és úgy érezhettem magam, mintha saját családom lenne.
És ez megintcsak magyarázat arra, hogy miért vágta úgy el életem ütőerét az ezt követő nap. A végzet napja...
Reggel, December 12-én gyönyörű napfényre ébredtünk. Ez itt Belgiumban valóban az Isten áldása ezért minden percét ki kell használni.
Ki is használtam. Lementünk reggelizni, és Kis L elment tanítani. Én pedig egy hatalmas sétára indultam a faluban. El sem tudjátok képzelni, micsoda rendezettség és tisztaság és lenyűgöző városkép fogadja az embert egy ilyen Flamand kis faluban. Szép, jó állapotú házak, jó elrendezésű utcák, gyönyörű parkok. Egyszer mindenkinek érdemes egy ilyen helyen megfordulni. Meg is értem, hogy a Belgák nem vágynak fel a városokba, hanem boldogan élik a kis életüket ilyen békés, gyönyörű helyeken.
Mikor hazaértem kicsit gyakoroltam. Rossz érzés volt bennem az egész héten történtek miatt. Éreztem, hogy ennek még lesz folytatása. Valami nem stimmel. Egyszerűen benne van a levegőben. Mondtam is a tesónak, hogy attól félek, nem lesz ennek az egésznek jó vége. Kérdeztem is, hogy Ő tud-e valamit. Persze nem tudott.
Megjött kis l, ebédeltünk, még gyakoroltunk egy kicsit és ők lassan elkezdtek készülődni az esti előadásra. Ugyanis a helyi fúvószenekar amatőr színészek bevonásával színházi darabot rakott össze egy kibérelt raktárépületben a város szélén. Az színdarab nem is egy előadást ért meg. Kár, hogy otthon nem ennyire jellemzőek az ehhez hasonló magán kezdeményezések, amatőr megmozdulások, össznépi programok.

Szóval este erre az előadásra mentünk. És meg kell mondanom, nagyon nagyon színvonalas volt. Élveztem, és remekül szórakoztam. Utána pedig buli volt. Kis l jó sok ismerősét megismertem. Így visszagondolva...sorba mindenkinek bemutatott, és elmagyarázta, hogy én ki is vagyok neki, és mi fán is termek, jöttek is a poénok az éhségemmel kapcsolatban, mint ahogy ez megszokott.  Szóval...így visszagondolva vicces, hogy mi akkor már igencsak a visszaszámlálásban voltunk. És már valóban nem volt sok hátra. A kishajónk, amit Sárospatakon hajtogattam, és neki adtam, és megkérdeztem, hogy eljönne-e velem ezen a kishajón egy világ körüli útra, de csak kettesben, és persze igen volt a válasz, és így kezdődött ez az egész hajókázás a ködlepte furcsa jövőbe, mely végül ide vezetett. Ez a kishajó megállíthatatlanul és csendesen siklott a maga jéghegye felé, és már csak órák kérdése volt a végzete. És ha már jéghegy jött szóba, persze hogy a Titanic jut eszembe. Hisz annak sem sikerült azonnal elsüllyednie. De az első sérülés olyan volt, ami végzett az elsüllyeszthetetlen hajóval. A miénk is pontosan így járt.
De előbb még hadd kapja meg azt az első léket, ami már egyértelműen elkerülhetetlen volt. A kérdés csak az volt mikor.

Haza mentünk, fogat mostunk, és lefeküdtünk aludni. Ő háttal nekem az oldalára fordulva. Én pedig odahajoltam hozzá, adtam az arcára egy puszit, és jó éjt kívántam. Ő pedig annyit mondott, soha nem fogom elfelejteni...- Borotválkozz meg, így szúrsz.
Ez előtte még egyszer sem vetődött fel. Tudtam jól, hogy most sem a borostám szúrja, hanem az érintésem. Ahogy a kezem hozzáért a vállához, és a szám az arcához. Emlékszem, könyököltem felette a sötétben és a csendben, és azon gondolkodtam, elkezdjem-e. Lüktetett a halántékom, és ki akart ugrani a szívem a helyéről. Rosszabb volt mint a Zeneakadémiai felvételin várni, hogy sorra kerüljek, vagy hogy bemehessek értékelésre. Pedig ott is a NEM-ben voltam biztos, de valamiért homok került a gépezetbe, és az történt, amire soha az életemben nem mertem volna gondolni. De azt hiszem ez most nem lényeg.
Ott könyököltem, és tudtam, ha megszólalok, akkor azzal vége lesz mindennek. Ezt már nem lehet visszafordítani. Ezt már csak lezárni lehet. Húzhatjuk még, vagy sodródhatunk az árral, de ez a történet minden valószínűség szerint véget ért.
És akkor elhatároztam magam. Alig bírtam megszólalni és kimondani az első szót, illetve mondatot. És akkor megtettem....Mi a baj? Kérdeztem, de nem jött válasz. Jó sokat vártam, és folyamatosan imádkoztam, hogy kérlek Istenem most legyél velem, csak most adj erőt, hogy ezt végig tudjam csinálni. És persze folyamatosan az a kérdés lebegett a szemem előtt, hogy miért, miért miért???? Miért adtad nekem, ha most elveszed? ÉS érzem, hogy nem tudok ellene tenni semmit. Ez volt a legrosszabb érzés. Tudtam, hogy nem tudok olyat mondani, vagy tenni amivel visszafordíthatnék bármit is. És ez a tehetetlenség érzés szinte felrobbantja belülről a csontjaidat. Olyan erős fizikai fájdalmat okoz, hogy az a fájdalomküszöböt súrolgatja. Legalábbis akkor úgy éreztem, ennél jobban már nem tud fájni.
És az arcához nyúltam, és éreztem, hogy könnyesek a szemei. Magamhoz fordítottam, és kérdeztem újra, hogy mi a baj. Sokára válasz is jött...nem tudom. Ő egyetlen egyszer sem bírta kimondani előttem, hogy nem szeret, hogy nem akar velem lenni, és hogy el szeretne hagyni. Egyszer sem. A síráson és a bólogatáson kívül semmi másra nem futotta. Így jutottunk el oda, hogy akkor legyen vége? És erre az igent jelentő alig észrevehető bólogatás is nagyon nagyon nehezen és sokára jött meg.
Akkor én minden erőmet összeszedve megpróbáltam utoljára visszafordítani a már zuhanó repülőt, mintha egy vízesésben próbálnál meg eszeveszett módon fel úszni, sőt megfordítani a vizet.
Nyújtottam felé a kezem, és rákezdtem, hogy tudom mennyire nehéz ez most, és tudom, hogy az egész egy teljesen béna hülyeség, de én akkor is hiszem, hogy téged nekem rendelt a Mindenható.És lehet a könnyebb utat választani, és az előttünk álló problémákat egyszerűen megkerülendő, kilépni ebből az egészből, mintha soha benne sem lettünk volna. Egyszerűen leszállni róla, mint egy buszról. A mai világ is ezt tanítja mindenkinek...hagyd a nehézségeket másra, ne hordozd a keresztedet, inkább használd ki a percet, és élvezd ki az életet.
Vagy másik lehetőségként, fogd meg a kezem, jó erősen, ahogy csak bírod, és ketten együtt menjünk neki azoknak a legyőzhetetlennek tűnő problémáknak. Mert ketten sikerülhet. Ha hiszünk benne, akkor együtt legyőzhetetlenek vagyunk. Ő nem hitt... Én sokáig tartottam a kezem, mozdulatlanul, csendben. És imádkoztam, és imádkoztam, hogy kérlek Istenem, ne tedd ezt velem. Ez biztos, hogy nem történhet meg velem, és el ne hagyj ebben a percben, mert én ezt magamtól nem bírom ki.
És sok sok idő múltán egy ici-pici nemleges fejrázás lett a válasz a kinyújtott kezemre.

Persze, hogy a vizet nem lehet megfordítani. Aki látott már megáradt folyót, az tudja, hogy az nem játék. A víz  is, a repülő is zuhant a mélybe. Én is pontosan így éreztem magam. Biztos veletek is van, hogy azt álmodjátok, hogy zuhantok, és akkor hirtelen felébredtek. Velem is pont ez történt, csak én nem ébredtem fel, mert ébren voltam. És forgott velem a föld, és zúgott a fülem, és minden elsötétült előttem. És akkor éreztem, hogy nem bírom tovább. Újra elöntötte a könny a szemeimet, és elkezdtem zokogni. Kis L velem sírt...én török ülésbe ültem, az ölembe vettem őt, és átöleltem, és magamhoz szorítottam, és sírtam, és zokogtam. Nem tudtam abbahagyni. Tudtam, hogy az életemben utoljára tartom őt a karomban, és soha többé nem érezhetem a karjait, az ölelését. Soha többé nem lesz az enyém, hiszen már most sem az...és megint csak imádkoztam, hogy kérlek Istenem, ne engedd, hogy ez a perc elmúljon...hadd maradjunk így örökre, csak ne kelljen őt kiengednem a karjaimból.  De végül ki kellett. És akkor elengedtem azt aki azalatt a 3 hónap alatt az életem értelmévé vált. Aki mindent jelentett nekem.
Nagyon sokáig sírtam, nem tudtam magam lenyugtatni, csak ömlött belőlem a fájdalom. És mindez pont ma egy éve. Nézem az órát, és szinte érzem azt, amit pont egy éve éreztem, pont ugyan ezekben az órákban.
A végére a kimerültségtől teljesen kész voltam, így hajnal körül sikerült valahogy lenyugodnom egy kicsit, és a csodával határos módon elaludnom...arra emlékszem, hogy fekszem a sötétben, a csendben, teljesen üres vagyok, nincs bennem érzés, vagy tiltakozás, csak hogy legyen vége.
És akkor még nem is sejtettem, hogy a java még csak akkor kezdődött...