21. nap Csirkepöri, és koncert Hollandiában

A mai napom nem volt túl eseménydús. De ennek én örülök is, mert legalább egy kicsit megint le tudtam nyugodni az előző napokbeli sok történés után, és ki tudtam aludni magam. Ez azt jelenti, hogy fél 1-kor ébredtem fel. Jó mi? Nekem nagyon tetszett. Utána még kábultan mászkáltam egy kicsit, illetve olvastam még egy kicsit a bibliát, hogy erre a jó kis alvásra feltegyem a koronát, illetve ne kelljen túl gyorsan kimásznom az ágyból.
A szakításunk után nem sokkal kezdtem el olvasni a bibliát. Akkor vettem egy új fordítású, a Szent Jeromos kiadó által kiadott bibliát, és annak estem neki, hogy valamiből megpróbáljak erőt meríteni az első időkben, amikor arra sem volt merszem, hogy a tükörbe nézzek. És képzeljétek el, segített. Annyi okosság van összeírva abba a könyvbe, hogy tényleg meg lehet benne találni azt a dolgot, gondolatot, tanácsot, érzést, ami téged átlendít, vagy legalábbis 1-1 centiméterrel mindig tovább görget a lejtőn felfelé jövet. De legalábbis arra mindenképpen jó, hogy a lejtőn ne csússz tovább. Én mindenkinek szívből és szeretettel ajánlom.
Szóval még azóta nem értem a végére, de már nagyon közeledek hozzá, és ez valamennyire büszkeséggel is tölt el, mert akárhogy is nézzük a biblia elég vastag könyvecske.
Most épp János evangéliumánál vagyok. Valóban ez a legkülönlegesebb a 4 közül. Élvezettel olvasom. Sokszor jólesik hangosan felolvasni, lassan artikulálva, érthetően mondani, én is sokkal jobban élvezem, hogy hallom is a szöveget, és olyan mintha mesét hallgatnék. Csak épp én mesélek.
Miután sikerült kimásznom az ágyból gépeztem egy kicsit, és eszembe ötlött a gondolat, hogy jó lenne enni valamit. De mit is? Van még egy adag csirkecombom. Akkor legyen csirkepörkölt. Végül is az az ételek fejedelme...
Már főtt is a tészta, pucoltam a hagymát. Közben anyukám is hívott az interneten. Jó volt vele pár szót váltani, majd egy órát beszéltünk. Kicsit olyan volt, mintha otthon lennék, és csak a szobámból kiabálnánk egymásnak, és közben a pöri illata is érződik a konyhából.
Egykettőre már rotyogott a csirkecomb a fincsi szaftban. Közben hívtak telefonon, akik a múltkor invitáltak egy koncertre. Mondták, hogy 7-negyed 8-kor indulunk. Az vicces, mert pont addigra készül el a pörkölt, viszont enni nem lesz időm. Sebaj megvár itthon, és este hatalmas királyi vacsora lesz csapva.

El is indultunk a koncertre. Pontosan nem tudtam hová megyünk. Mikor átléptük Hollandia határát, akkor már volt egy sejtésem, hogy a koncert Hollandiában lesz. Aztán felvilágosodtam, hogy Maastricht-ben van a koncert. Ha nem a saját szememmel láttam volna nem hittem volna el a sok anekdotát erről a nagyon különleges országról. Itt tényleg több a biciklista mint az autós. A városban minden biciklistákkal, és a lekötözött biciklikkel van tele. És tudjátok mi a legviccesebb? Még csak le sem kötözik a bicikliket. Egyszerűen otthagyják a bolt, vagy kocsma, vagy templom, vagy étterem előtt ahová épp tartottak. És ott vannak a bringák egymás előtt, és érdekes módon senkinek sem jut eszébe, hogy elvigye őket. Jééééé így is lehet élni?
A koncert nagyon különleges volt. Persze, hogy egy templomban rendezték. Ráadásul ez egy régi zene koncert volt. Kevés hangszer kis hanggal. Egy furulya, egy lant, egy hegedű szerű valami, amit a játékos az ölében tartott mint a csellót, csak mintha hegedűvel csellózna. És egy énekes néni. Szép hangja volt, illett ezekhez a hangszerekhez. Nem volt az az eget rengető hangerő, oda kellett figyelni, hogy éppen ki játszik, vagy ki nem. De ezzel együtt nagyon szépen betöltötte a teret, és jó volt hallgatni Machaut világi szerelmes dalait. Az egésznek magával ragadó hangulata volt. Talán egy kicsit sok volt több mint egy órán keresztül hallgatni, mert a változatosság nekem hiányzott a műsorból, de ezzel együtt remek muzsikusok igényes kimunkált előadása volt.

És ott ücsörögvén megint eszembe jutott, hogy micsoda élmény. Itt ülök Hollandiában, és egy régi zene koncertet hallgathatok. Ezt nem sokkal ezelőtt el sem mertem volna képzelni. Milyen vicces az élet. Milyen gyorsan egy egész élet meg tud változni. Nem kell hozzá egy év. Sőt egy év alatt akár többször is teljesen meg tud változni minden körülmény. És mi sokszor csak sodródunk az árral. De még mindig jobb mint megpróbálni ellene úszni.

Nagyon későn értünk haza. Egész pontosan 3 körül. Az már inkább korán, mint későn. Persze a jó kis pörkölt vacsorámról sem feledkeztem meg, megmelegítettem, és jóízűen megettem csemegeuborkával. Úgyhogy meg sem merem mondani, hogy most mennyi az idő. Inkább megyek is aludni...pussz

20.nap Ez az én formám

Reggel korán ébredtünk, ugyanis Niki korán jött, hogy vigye Áront a nem tudom hová. Azt tudom, hogy hétvégére Antwerpenbe mennek. Biztos jó móka lesz. Egyszer én is el fogok kirándulni oda.
Miután elmentek én visszafeküdtem egy kicsit, de aludni már nem nagyon tudtam. Inkább olvastam.
Felkeltem, gyakoroltam egy kicsit, csináltam egy otthonról hozott zacskós tésztát ebédre, és lassan készülődni kezdtem. Most meg is borotválkoztam az esti nagy eseményre...már most ideges voltam egy kicsit.
Elmentem a gyerekekért a suliba, fél óra alatt ott voltam, minden olajozottan működött. Hazaértünk, ittunk gyümölcslevet, megettük az uzsi maradékát, és a gyümölcsöt.
Aztán jöhetett a foglalkozás. Elővettem a furulyákat, mindet, ahányat csak vittem, a legkisebbtől a legnagyobbig. Anya már készített elő nekünk kottás füzetet. Elsőként megnézegettük a furulyákat, kipróbáltuk őket, és utána jöhetett a kemény munka. Megpróbáltunk violinkulcsot rajzolni. A végére egészen ügyesen sikerült is...és akkor jöhettek az első hangok és az első dal. A süss fel nap. Szépen lekottáztuk, elénekeltük, megnéztük a hangokat, és elkezdtük megtanulni. Vratkonak a nagyobbiknak nem is volt vele különösebb gondja, remélem mikor legközelebb megyek már el fogja tudni játszani. A kisebbel sokat gyakoroltuk, hogy mikor melyik hangot kell fogni... de hát valahol el kell kezdeni. Mindnyájan elkezdtük valamikor.
Aztán a házit is megírtuk, és játszottunk is. Nemsokára megjött apa, és én lassan végeztem.

Azt nem mondtam eddig, azzal a bizonyos Francia lánnyal váltottunk pár emailt. Nem is akár milyeneket. Azt talán tudjátok, hogy elhívott mára, hogy mennyünk el megint táncolni. Persze nem csak velem, hanem a múltkori csapattal. Azért ezekben az emailokban bőven több volt, mint pusztán buliba hívás a haverokkal. Legalábbis én úgy éreztem. Ha ti is olvastátok volna az emailokat, ti is így gondolnátok. Megbeszéltük, hogy Gergőnél találkozunk, eszünk és megyünk bulizni. Jól hangzott.
Szóval elindultam Gergőhöz, és ahogy közeledtem úgy lettem egyre idegesebb. Az nem is olyan nagy baj, de folyton az a rossz érzésem volt, hogy mekkora hülyeség ez az egész, ebből semmi jó nem sülhet ki.
Odaértem, és ott volt mindenki. És bizony a Francia lány jól nézett ki. Nagyon is jól. Szerintem zavarban volt, és én is egy kicsit. De meglepő módon én csak egy egészen kicsit. Inkább az zavart, hogy nem beszéltek angolul, én meg sokszor ott ültem, oszt azon gondolkodtam, hogy miről is beszélhetnek. Ez mondjuk engem nem szokott zavarni. Otthon is nagyon sokszor van, hogy egy társaságban ülünk, mindenki beszél és beszél és beszél, én meg ücsörgök, és hallgatom, de mintha nem is érteném. Csak a sok magyar szó egymás után. Hát ez most ugyan az, csak sok francia szóval.
Persze Gergővel néha beszéltünk, néha pedig elkezdett angolul beszélni, hogy én is értsem, de szép lassan mindig visszatértek a franciához. A vacsora egészen jó lett. Rizs gombával, hagymával, és egy csipetnyi ilyen-olyan fűszerrel. Megettük és indultunk a buliba.
Az eleje vicces volt, mindenki ugrált össze vissza, senki nem tudta, hogyan kell tarantellát táncolni. Aztán elkezdtünk mi is ugrálni. Próbáltam mindenféle lépést és figurát kitalálni a folyton monoton ismétlődő ritmusra és dallamra. Persze ennek meg van az az előnye, hogy egy idő után megbolondít és nem tudod abbahagyni az ugrálást. Aztán mi 4-en elkezdtünk körtáncot járni, hülyülni, és végül párosával is táncoltunk. Így kerültünk mi is össze a Francia lánnyal. És volt lassabb zene is, és arra is ketten táncoltunk, és én úgy éreztem van valami a levegőben. Jó volt átkarolni, és magamhoz szorítani, jó volt a kezét fogni, forgatni, egyszóval táncolni vele.
Aztán jött a legnagyobb vicc...megérkezett a volt barátja akivel 6 vagy 7 évet volt együtt. Egy magas vékony hegedűs srác.
Ezzel vége is lett a bulinak. A lány zavarban volt, a fiú őt nézte, és viszont. Gergő még kérdezte is a lányt, hogy nem gondoltam, hogy ilyen hatással van rád a srác még mindig. Persze a lány egyből rávágta, hogy hagyja már ezzel, ez nem igaz. Ehhez képest én is már csak egyszer tudtam vele táncolni, azonkívül mindig elhúzta a kezét, ha meg akartam fogni. Egy idő múlva pedig Gergő és ez a fiú elmentek enni valamit. És akkor a lány bulijának tényleg vége volt. Leült a színpad szélére, háttal nekünk, és nézte a zenészeket. Utána még egyszer odajött hozzánk táncolni, de mikor megint megpróbáltam közeledni, mondta, hogy ezt egyedül kell. Mindenki úgy csinálja. Ez talán igaz is, de fura, hogy eddig valamiért mégsem volt akkora baj, hogy nem egyedül táncoltuk. Ezzel én le is zártam a dolgot. Persze nem hagytam magam pőrén, annyi lánnyal táncoltam, amennyivel csak bírtam. Vicces volt, és tetszett is a lányoknak a hülyülés. Én jól éreztem magam. Aztán lassan vége lett a bulinak, hazamentünk, találkoztunk Gergőékkel, és egy újabb lánnyal, akiről kiderült, hogy ő sem beszél franciául hasonlóan hozzám. És most érkezett ő is Brüsszelbe, itt fog tanulni a zeneakadémián. Épp lakást keres, gyorsan el is kérte az email címemet, hogy ha nem talál, esetleg majd körbekérdezősködök én is. Vicces volt...mi elkezdtünk a lánnyal beszélni, és a Francia lány mintha ott sem lett volna. Ő is beszélt még pár szót a többiekkel, aztán puszi-puszi, és elment.
Valahogy megéreztem, hogy ilyen vége lesz a dolognak, már megszoktam, hogy nekem valami mindig közbe jön. Szinte még soha se volt, hogy minden ment volna a rendes kerékvágásban. Persze ebbe az is beletartozik, hogy nagyon sokszor az én hibámból botlok, vagy történnek rosszul a dolgok, de akkor is mindig a rossz verziók közül a rosszabbik történik.

Hazamentem és kutyául éreztem magam. Most először mióta itt vagyok. Nem csak emiatt a lány miatt, ő csak ahhoz kellett, hogy a bent lévő feszültség feltörjön. Persze, hogy rám törtek az érzések, és gondolatok, hogy miért vagyok itt, és miért egyedül, miért magányosan, és miért történt ami az elmúlt egy évben történt, és miért így, és miért fájt ennyire. És most ez is...pedig most semmit nem csináltam, nem éltem bele magam, nem akartam feleségül venni, csak jó volt az érzés, hogy valaki érdeklődik utánam. És persze, hogy ez lett a vége az egésznek. Nem is tudtam elképzelni máshogy...persze nem pont így a volt barátos, féltékenyen nézős, magát kellemetlenül érzős a másik előtt szituációval. Csak, tudtam, hogy jól úgysem sülhet el a dolog. Talán ez miattam van így.
Kezdek rájönni. Én egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy csak úgy jól érezzem magamat. Hogy tényleg lazán tudjam kezelni a dolgokat, és a világ történéseit, amik hozzám eljutnak. Számomra minden emberi kapcsolatnak jelentősége van. Egy-egy nézés, egy kézfogás, egy beszélgetés, egy tánc. A körülöttem lévő hangulat, fények, hangok, érzések. Ezek számomra mind fontosak, és egyszerűen nem tudok kiszakadni magamból, és hátrahagyni azt aki legbelül vagyok. Persze nem is nagyon szeretném, inkább szeretnék megtanulni együtt élni vele. Ez a legnehezebb feladat. De szerintem ezzel sok ember küszködik egy életen át. Saját magunkat elfogadni, és megtanulni együtt élni boldogan azzal, aki vagyunk. Én most ezt gyakorolni fogom, és remélem jutok valamire.

19. nap Az új család

Jó volt reggel nem egyedül ébredni. Persze nem kell semmi szaftosra gondolni, ez most nem a karjaiban csókokra ébredős reggel volt, csak olyan amolyan mindenki a saját helyén. Azt nem írhatom, hogy a saját ágyában, mert mint tudjátok a szobámban még a saját kis ágyam is alig fér be. Tehát a kedves vendég csak egy hálózsákban a földön. És ez a kedves vendég nem lány. Ne reménykedjetek. Nekem sem volt reményem ez ügyben. Ezzel együtt örültem, hogy megismerhettem. Áron a barátnőjéhez jött ki látogatóba, de lakótárs szempontjából velem kellett beérnie. Azért majd csak minden a helyére kerül, és ők is tölthetnek el együtt egy kis időt. Az asszony jött is érte korán, és ők mentek is a saját kis dolgukra. Van mit megnézni Brüsszelben.

Én pedig csaptam egy jó kis csoki reggelit, és nekiálltam a tegnap említett kemény munkának. Jó volt úgy elkezdeni gyakorolni, hogy azt instrukciók mentén tehettem. Tudtam mire koncentráljak, mit figyeljek, és tudtam, hogy a napi rutinban végzett gyakorlásomban mit végzek rosszul. Ez nagy előnyt jelent ám. Nagyon jó volt így befújni, tartott hangozni, oktávozni, skálázni. És megmondom őszintén az etűdözést is élveztem. Ebben benne van az is, hogy tegnap fújtam a tanárnak is etűdöt, és jól ment, és nagyon tetszett neki. Nem is tudom, mikor volt ilyen velem, talán még soha. Hát most lett is gyümölcse. 2 etűdöt is gyakoroltam. Sőt majdnem meg is tanultam az újat is egyből. Aki szakmabeli, és ismer, az tudja miről írogatok, aki nem ismer, annak mondom, hogy ki nem állhattam az etűdöket, és mindig is utáltam gyakorolni őket. És ezáltal nem is mentek, csak szenvedés volt az egész. Aki nem szakmabeli annak pedig mondom, az etűd egy gyakorlat. Egy olyan darab, ami azért íródott, hogy összesűrítve a technikai nehézségeket gyakoroltassa a hangszeres játékossal. Na én sosem szerettem az ilyesmit. Szerintem amúgy sokan vagyunk ezzel.
Daraboztam is, és teljesen más érzés volt minden. Sokkal bátrabban zenéltem, és mertem használni a fantáziámat. Eric-nek sikerült egy csomó ajtót kinyitnia bennem. Remélem tovább sikerül menni ezen az úton, és tényleg ilyen eredményesen fogunk együtt dolgozni.

A gyakorlás után indultam az új iskolába az új gyerekekért. A két kisfiúért. Vratkó-ért és Greg-ért. Ők is félig Magyarok, és apuka felől félig Szlovákok. Elmondhatom, ők is remek gyerekek. A feloldódással még annyi gond sem volt, mint a kisleányaimmal. Azonnal jöttek oda hozzám, és nagyon szófogadóan viselkedtek, persze hozzá kell tenni, hogy ők nem lányok, hanem fiúk, és ennek fényében kell nézni a dolgokat. És emlékezvén arra, hogy én milyen gyerek voltam, valóban remek gyerkőcök, nagyon okosak, és tényleg szófogadóak. Otthon is jól elvoltunk, segítettem megcsinálni a szlovák, és a francia nyelvű háziját. Szerintetek? Egyikben jobban otthon voltam, mint a másikban. És megtanultam gitározni a Tavaszi szél vizet áraszt című dalt, és a Magyar népmesék zenéjét. Mire nem képes az ember a gyerekekért. A szülők később értek haza, és meghívtak egy remek vacsorára, amihez magyar vörösbort ittunk. Nagyon finom volt, jó érzés volt Magyar borral találkozni itt, és nagyon jó volt velük elbeszélgetni egy kicsit, egy kicsit közelebbről megismerni őket. Remek család. Mindig jó ilyeneket látni.

Este hazametróztam, és a metrótól hazáig kicsit megáztam. Eddig még nem is történt ilyen, szóval most sem panaszkodom, hiába mondják, hogy a Belga időjárás ilyen meg olyan. Egyenlőre nekem nincs okom a panaszra. Tartok tőle, hogy előbb utóbb jönnek azok a jóslatok a hetekig tartó borús időről, és a mindennapos esőzésekről. De arról is tudni fogtok, ne aggódjatok.

18. nap Az első oboa óra

A múltról annyit, hogy ha tegnap volt az a bizonyos nap, amikor elkövettük az óriási hibát, és megtettük, amit nem kellett volna. Akkor a mai nap, amikor elmélyítettünk mindent, és szinte betemethetetlen árkokat ástunk, főleg az én lelkembe. Ma reggel mellette ébredtem, és ilyen jól nagyon nagyon rég éreztem magam. Aki már ébredt a szerelme mellett, úgy, hogy a karjaiban tudhatta, és a csókjaira ébredt, az tudja miről beszélek.
A napunk is ehhez hasonló volt. Bejártuk Budapestet, voltunk Grazioso próbán, merthogy akkor pont koncerteztem velük. És a nap csúcspontjaként a Gellért hegyre mentünk este, és az tényleg olyan hely, ha ennyire érzelemmel és szerelemmel telve mész oda, ráadásul veled van az is, akiről szólnak az érzelmeid, és meglátod a hegy tetejéről a kivilágított Budapestet, a hidakat, a Bazilikát, a Budai várat teljesen elvarázsol, és egy másik világban érzed magad. És meg is fogalmazódott bennem teljes komolysággal, és határozottsággal a gondolat, ennek a lánynak meg fogom kérni a kezét. Talán 1 év múlva, talán pont itt...én ott voltam egy év múlva a Gellért-hegyen, de nem volt kinek megkérni a kezét. Egyedül sétálgattam, és gondolkodtam mi lett volna ha...Vagyis nem egy év múlva, kicsit kevesebb, mert ugye egy év múlva az most van, most pedig én itt vagyok Belgiumban.
Szóval kis l párnapos Budapesti látogatása így telt, és bár életem talán egyik legszebb 5 napja volt, nagyon sajnálom, mert sokkal több fájdalmat kaptam utána, mint amennyi örömet azalatt a pár nap alatt, amit együtt tölthettünk.

A dolog lényege csak ma kezdett bennem összeállni. Tudjátok ma volt az első oboa órám Namurben. A tanár egyszerűen fantasztikus. Ilyen kedves ember nem sok van. Nagyon sokat dicsért, nem is tudom mikor éltem át ilyet utoljára. Végre megint úgy érezhettem egy kicsit tudok oboázni. Talán én is vagyok valamire jó. Dicsérte a technikámat, a hangomat, a hangszerkezelésemet, a hajlékonyságomat, és a muzikalitásomat. Azt mondta nagyon örül, hogy jöttem az osztályába, és érzi, hogy valami van bennem, és örül, hogy dolgozhat ezen. Viszont előrevetítette, hogy micsoda munkát fogunk elvégezni a koncentráció, az összeszedettség, és a pontosság, és az sok sok hibám tekintetében. És most sok idő után úgy érzem: Állok elébe...dolgozzunk. Szeretnék hinni neki, és remélem tényleg bennem van, amiről beszélt. Most majd minden kiderül.

És ehhez kellett ez a sok minden...az elmúlt évi történet, és a sok szenvedés ami ért. Különben nem jutottam volna ide. Nem akartam volna megmutatni, hogy én akkor is meg tudom csinálni. Akkor is meg tudom szervezni, hogy kijöjjek. És ami a legfontosabb, nem találtam volna vissza Istenhez, és nem lett volna ilyen szoros a kapcsolatom vele, mint amilyen volt régebben is. Egy filmben igaza van egy angyalnak, aki azt mondta, nekünk embereknek a szenvedés, és a pusztulás kell ahhoz, hogy észrevegyük magunkat, és észrevegyük, hogy nem mi vagyunk egyedül ezen a földön, és nem csak rólunk szól minden, és nem játszhatunk istenesdit mint az oviban. Sajnos a legtöbb ember ezt nem látja, vagy nem is mernek kilépni e mögül az álca mögül. És pont ma hallottam a legfontosabbat. És pont Éric-től. Ő az osztályának erejét nem abban látja, hogy mindenki gyakorol mint a gép, és próbálja legyőzni a másikat, hanem, hogy együtt dolgozunk, meghallgatjuk egymás óráit, megbeszéljük, együtt tanulunk, és egymást segítjük. És mennyire erről kéne szóljon ez az egész világ. Külön fel is hívta a figyelmemet, hogy segítsek a lányoknak, amiben tudok, és én is kérjem a segítséget amikor csak szükségem van rá. És már a gondolattól is sokkal jobban éreztem magam. És kérés nélkül is jött a segítség. Megírták nekem a francia nyelvű papírokat, tudjátok, amikről írtam. Kitöltötték, sőt el is vették tőlem, hogy ők majd elintézik nekem a titkárságon. Szóval most már biztos vagyok benne, hogy itt a helyem. Legalábbis egyenlőre mindenképpen. És dolgozni fogok kőkeményen, és várom az élet következő próbatételeit. Tartok tőle, hogy lesz itt az is bőven.

A másik hír...ma voltam először mosodában. Vicces. Voltatok már ilyen helyen? Magyarországon ez nem divat. Egy üzletszerűséget kell elképzelni, ami mosógépekkel, meg szárítógépekkel van tele. Vittem a kis ruhámat a bevásárló kocsiba. A boltban egy gépből kell a zsetonokat megvásárolni, és azzal üzemel a gép. Bedobálod a ruhádat, és már kezdődhet is a mosás. A 45 perces program alatt pont volt egy kis időm járni egyet. És persze, hogy a templomban kötöttem ki, amiről már ugyancsak meséltem, ami szemben van egy kori pályával. Vajon melyik volt előbb? Ebben érkezésem óta még nem jártam, utoljára itt is kis l-el. Jó volt újra itt lenni. Ez a templom se a csúnyábbak közül való. A stációit nézegettem, és mikor már biztosan megállapítottam, hogy valóban gyönyörű hatalmas festmények, akkor vettem észre, hogy a képeken az aláírás Jean-Battiste van Eyeck. És a csodálat és a büszkeség szállta meg a szívem. Egyrészt büszke lehettem, hogy én már hallottam ezt a nevet, sőt tanultam is róla, másrészt a csodálat, hogy én itt lehetek. Itt élhetek egy ilyen csodákkal teli városban, ettől a templomtól is egy utcára. És ráadásként észrevettem, hogy miért van koncertsorozat és kiállítás a templomban. Idén 800 éves a templom. 1210-ben adták át. Ezek olyan számok, hogy ha ilyenekkel találkozok mindig le kell ülnöm egy picit átgondolni ezeket a dolgokat, amit szerintem szinte fel sem lehet fogni épp ésszel.
Azért csak visszakerültem a valóságba, és 2 perc múlva vissza a mosodába. A szárítógép nagyon vicces szerkezet. Hasonlít a mosógéphez, szinte ugyan úgy néz ki, csak nagyobb, és nem mos, hanem szárít. És az az előnye, hogy szinte gyűrődés mentesen jönnek ki belőle a ruhák, de még kivételkor is olyan forrók, hogy ha kifeszíted, és szépen összehajtogatod, nincs is szükség vasalásra.
Kezdem teljesen elnyerni önállóságomat, és ez nagyon jó érzés. Most már tudok egyedül iskolába menni, piacolni, mosodázni, főzni, takarítani, telefont feltölteni, utazni, metrózni, jegyeket vásárolni, még felöltözni is. Sokan nem gondoltátok volna mi?

17. nap Ma egy éve...

Ma egy éve kezdődött minden. Vagyis ha egészen pontos akarok lenni, akkor nem, mert a Sárospataki Crescendo mesterkurzuson, ahová Augusztus 2-án egy vasárnapi napon érkeztem. Mondták, hogy vannak helyes Belga lányok...na és? Ki foglalkozik a Belga lányokkal. Aztán este ránk jött a duhajkodhatnék, és Dominikkal a folyosó közepén frizbiztünk éjjel 1 órakor. És a zajra meg is jelent egy Belga lány. Őt hívják kis l-betűnek. Miért is? Mert a neve Elke...ami nem más mint az l-betű kicsinyítő ragozása.
Szóval jött ő. Mi köszöntünk neki, bemutatkoztunk, megnéztem magamnak, és ennyi volt. Mentünk vissza játszani. Megmondom őszintén nem tetszett. Egyáltalán nem. Volt valami kedvesség a szemében, de ennyi.
Aztán teltek múltak a napok, és valamiért elkezdett vonzani a kedvessége, a bájos mosolya, és ahogy mondta, hogy Hupikék Törpikék...ez a hülyeség mi? A Hupikék Törpikék miatt beleszeretni egy lányba.  Jó nem csak amiatt, de akkor is. A vége az lett, hogy győzködtük egymást, hogy van-e értelme beleszeretni egymásba,vagy nincs. Az elején én még a nincs oldalán álltam, de aztán szép lassan elkezdett felolvadni a sok sok éves vastag jég a szívemről, éreztem azt, amit nem is tudom mikor utoljára. Kértem is, hogy ne játszunk ezekkel a dolgokkal, mert én csak akkor szeretnék kapcsolatot, ha az tényleg komoly. Nekem már eddig is kijutott a rosszból, jobb így egyedül.
Aztán jöttek az utolsó napok, és persze, hogy egymásra találtunk. Az elején még titokban kézenfogva, de aztán már az is mindegy volt. És a legnagyobb baj, hogy utolsó éjszakán pedig jött aminek nagyon nagyon nem kellett volna...a csók. És ezzel bennem el is indult valami visszafordíthatatlan folyamat. Mintha a szerelem érzést intravénásan adták volna be.
Miután vége lett a kurzusnak, és hazament, még egy ideig játszottuk a nem tud szakítani az előző barátjával, de érzi, hogy engem szeret, de szeretne egyedül is lenni egy kicsit és minden kusza és minden rossz most játékot. Nekem a dolog akkor kezdett világossá válni, amikor a Tatai kurzuson, mint említettem, szóba jött, hogy mehetnék továbbtanulni Belgiumba is. Ekkor már egyre elhatározottabb voltam a dologban. És a sok huzavona odáig nyúlt, hogy egyik esti msn-beszélgetésünk alatt kitalálta, hogy megkérdezi anyukáját, hogy eljöhet-e Magyarországra. És persze, hogy anyuka igent mondott. És így jutottunk el pár sor alatt oda, hogy Szeptember 14-én befutott a gép kis l-el a fedélzetén.
Olyan érzés volt megölelni, mintha most kaptam volna vissza az életemet, amit valaki elvitt magával véletlenül. Barátok is jöttek a reptérre örülni az érkezésnek. Beültünk a kocsiba, és irány a város. Elmondhatatlan érzés volt, hogy Ő itt ül mellettem, és itt kocsikázunk Magyarországon, Budapesten, mert Ő eljött hozzám...csak hozzám. Mert szeret, mert engem akar.
A Szeráj nevű török étkezdébe mentünk, ami a Margit-sziget közelében van, a Vígszínházzal szemben. Utána pedig irány a Margit-sziget. A gyalogos lépcsőnél, ami levisz a szigetre, megálltunk, és csodáltuk a várost, a Szabadság szobrot, a hidakat. A világ egyik leggyönyörűbb pillanata volt az nekem. A Margit-szigeten sétáltunk egyet, és a játszótéren kikötöttünk. A többiek játszani kezdtek, mi pedig letelepedtünk a padra, és a szemébe nézve szinte remegő kezekkel fogtam meg a kezét, hajoltam oda hozzá, és csókoltam meg. Akkor már nem csináltam ilyeneket 3 éve. Izgultam, féltem, és szerelmes voltam. Talán még nem teljesen halálosan, de már kellően ahhoz, hogy a föld felett lebegjek. És megtörtént. Összeért az ajkunk, és csókolózni kezdtünk.  És percről percre mélyebbre süllyedtem a szerelem feneketlen tengerében.
Miután mindenki kijátszotta magát, még egy kis séta, és lassan visszaindultunk a kocsihoz. Ezután szétváltak az útjaink, és én l-el kettesben ültem be a kocsiba, és indultunk Veresegyház felé. Életem egyik legboldogabb autóvezetése volt. Nem is tudtam magamról. Mintha be lettem volna szívva, vagy valami ilyesmi. Hazaértünk, be a házba, mindent megmutattam neki. A szobámban leült az ágyam szélére, és ekkor jött a visszafordíthatatlan és elkerülhetetlen...leültem mellé, megöleltem, lassan odahajoltam hozzá, megsimogattam az arcát, és megcsókoltam.  A többit nem mesélem el. A lényeg, hogy megtörtént az, ami után tényleg nem volt vissza út. Legalábbis számomra nem. Ezzel az éjszakával én le is tettem az életemet e mellé a lány mellé. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, és sok nehéz idő vár ránk, de akkor én megmásíthatatlanul, és visszafordíthatatlanul meghoztam ezt a döntést.
És ez az esemény volt pont ma egy évvel ezelőtt. 2009 Szeptember 14-én.
Az után eltöltött pár nap alatt történt események csak még jobban elmélyítették szerelmemet, és az elhatározást mellette. Kár volt.

A mai napról sokat nem tudok írni. Sikeresen feltöltöttem először a telefonomat, próbáltam gyógyszert venni, de nem kaptam, viszont örömmel tapasztaltam, hogy itt is van Aspirin. Az egy jó gyógyszer.
A kislányokra ma este megint én vigyáztam, és én fektettem le őket. Ma resztelt máj és Hófehérke volt  menü, meg gesztenyegyűjtögetés a parkban, memóriajáték, zongorázás, és ugrálás a nyakamban.

Ma kaptam emailt Érictől, hogy holnap le kellene mennem délután Namurba. Legalább értesített. És legalább megpróbálom elintézni azt a rakat Francia nyelvű papírt, amit kaptam a suliban. Ő csak megérti, végülis Francia.
Kíváncsiak vagytok mit sikerül intézni? Én is...

16. nap Leti Szülinapi Bulija, és a Noord Station emlékei

Ma reggel igazán jól ébredtem. Verőfényes napsütésre. Ez mindig jól esik az embernek, hát még itt Belgiumban. Nagyra értékelendő áldás itt a napsütés. Ennek meg is örültem, és ezen felbuzdulva vissza is aludtam még egy órácskára. Miután felkeltem ettem a tegnapi rántott husiból egy szeletkével, gépeztem egy kicsit, és végre valahára rávettem magam, hogy egy kiadósabbat gyakoroljak. Ez nagy szó. Amúgy is lusta teremtés vagyok, ha nem muszáj nem csinálok semmit. És amúgy is beteg voltam, még lázam is volt, úgyhogy volt is okom miért nem gyakorolni.

Most viszont jólesett a gyakorlás, tartott hangozás, skálázás, etűdözés, és Telemann 1. fantázia. Ha a tanár elképzelése utat fog törni magának, miszerint minden héten egy etűd fejből, és én ezt meg is tudom csinálni, akkor én egykettőre akkora sztár leszek...legalábbis a magam szemében. De úgy tűnt Ő hisz bennem, és komolyan gondolta a dolgokat. Úgyhogy én is megpróbálom komolyan venni magam.

A gyakorlás után irány ajándékot vásárolni a leányoknak. Merthogy ma van Litícia szülinapja, és meg lettem hívva a családi vacsorára. Ez nagyon kedves, és megtiszteltetés. Én megyek értük a suliba, és akkor már ott meglepem őket egy kis aprósággal. Miért őket? Ha a nagy 7 éves szülinapos kap ajándékot, szerinted a kis 4 éves tündérlánynak nem kell venni? A szíve szakadna meg, ha ő nem kapna semmit. 

Emlékeztem az 1 eurós boltra, ami kis l lakása mellett van, amiről már említést is tettem, hogy vettem ott mindenféle hülyeséget neki ajándékba. 

Erről jut eszembe. A legaranyosabb az Suny volt a sün. Egy kis narancssárga gumi süni, biztos tudjátok, amit ha megütsz, vagy rángatsz, akkor villogni kezd. Puha gumi az egész, és van egy nyúlós gumi fogója, amin fel lehet lógatni. Na...ezt vettem én kis l-nek csak úgy a miért ne kedvéért. Ez akkor volt, amikor vártam haza a fini vacsorával. És Sunnyal a sünnel. De miért is Suny? Megpróbáltam elmagyarázni, hogy ezt az állatot otthon Sünnek nevezik. Ő mondta, jó akkor Sün lesz a neve. Kis idő elteltével pedig közölte, hogy nagyon örül, hogy kapta tőlem Suny-t. Így ejtette ki a sünt. Én ezen jót nevettem, és rá is ragadt a Suny név. Ezek jó dolgok egy külföldi kapcsolatban. Nagyon nagyon sok az ehhez hasonló vicces szituáció oda-vissza. 

Na de vissza a jelenbe. Meg is érkeztem a bolthoz. Elképesztően jó volt még mindig. Mindent megtaláltam volna amit eddig kínkeservvel összevásároltam városszerte. És a maradékot is megtaláltam ott, szóval egyszer lesz egy bevásárlós délutánom abba az 1 eurós boltban is. 

A lányoknak is találtam ajándékot. Vettem nekik egy egy plüss macit, és az ünnepeltnek egy ugráló kötelet. Féltem, hogy nagy lesz, vagy nem szereti...de ki kell próbálni. 

Miután kijöttem a boltból, még volt időm, hát sétálni indultam. A Noord station irányába. Már megint az emlékeimet kergetve. Ez az a pályaudvar, ahová annyiszor megérkeztem, vagy ahová annyiszor kimentem, mint pl. amikor Namurbe mentem először egyedül. Illetve a legemlékezetesebb ideérkezésem az, amikor az első szakításunk után, ami Tieltben volt, kis l szülőfalujában, visszavonatoztam egyedül Brüsszelbe. És ezen a pályaudvaron szálltam le. 

De hogy is volt? Amikor utoljára jöttem ki kis l-hez Belgiumba már rögtön minden rosszul kezdődött. Gond volt a csomagommal, kishíjján nem engedtek fel a gépre. Sok mindent ki kellett dobnom a bőröndömből. Nagyon rossz érzés volt, és féltem is, hogy ez nehogy rossz előjel legyen. Aztán csak felszálltunk. Felszállás előtt még kaptam egy sms-t hogy 2 óra múlva a karjaimban leszel, és alig várom, hogy megcsókolhassalak. Ennek örültem. Ti nem örülnétek ilyen sms-nek? 

Mikor megérkeztem már akkor sem stimmelt minden, kis l eltévedt az autópályákon, ahogy azt kell. 1 órát vártam rá, de csak megjött. És akkor valami furcsa volt. Valahogy nem jöttek a dolgok. Bár a karjaimba ugrott, nem éreztem benne az őszinteséget. Persze akkor ezt nem tudtam, csak azt, hogy valami nem stimmel. Beültünk a kocsiba, és egészen hazáig szinte meg sem szólaltunk. Nem találtuk egymást. Aztán jöttek is a problémák csőstül. Most nem térek ki mindenre, a lényeg, hogy a 10 nap alatt egyszer majdnem szakítottunk, és egyszer sikerült is. Na ez volt az, amikor pont otthon voltam vele Tielt-ben, a kis falujában, ami a tengerhez van közel. És szombat este rájött, hogy nem és nem és nem...egyszerűen Ő most valamiért nem érzi jól magát velem. A vége az lett, hogy az ölembe vettem őt, magamhoz szorítottam, és végigsírtam az éjszakát. Persze nekem kellett kimondanom, hogy vége. Ő nem tudta. Csak nézett maga elé, és sírt ő is. 

Aztán reggel felébredtünk. Én aludtam kőkemény 2 órát. Azt is azért, mert a sírástól annyira kimerültem. Írtam sms-t Csabi barátomnak, hogy tudna-e fogadni egy menekültet 2 éjszakára, amíg haza nem menekülhetek ebből az egész fájdalom tengerből. De messze volt még a part. Főleg, hogy az igazi fájdalom csak ezután jött.

Szerintetek milyen érzés úgy kikelni a szerelmed mellől az ágyból, hogy tudod utoljára teszed? És nem tudsz mit csinálni, nem tudsz változtatni. Egyszerűen belebolondulsz a gondolatba. A család mit sem sejtett. Vicces volt lemenni, és venni a cipőmet, készülődni, búcsúzkodni. Alig bírtam, hogy ne sírjam el magam. Az anyukája kérdezte, hogy hogy aludtam? Mondtam, nem annyira jól. Kérdezte, mi volt a baj, fáztam? Mondtam nem...kicsit más jellegű. Akkor már jött mögöttem kis l is kisírt szemekkel, és mondta, hogy indul a vonatom vissza Brüsszelbe. Anyuka majd az agyát dobta el, mikor leesett neki, miért is. Odamentem hozzá, megöleltem, mondtam neki, hogy sajnálom, nagyon sajnálom. Majdnem sírt. Tényleg megkedveltük egymást. A fiútesója is meg volt illetődve, vele is kezet fogtam, mondtam neki, hogy jó srác vagy, csak így tovább. Ő is megkedvelt szerintem. Legalábbis először még tartott tőlem, az idegentől, de most mikor utoljára jöttem ki már fel volt készülve a Magyar történelemből, a Magyar királyokból. Aranyos volt. Most felejtheti el az egészet. Tanulhatja a Chilei történelmet....bocsánat ne legyünk rosszindulatúak. 

Legvégül kis l kijött velem az utcára, én visszatoltam őt a lakásba, adtam a homlokára egy puszit, és légy boldog mondattal eljöttem. Vissza se néztem. Csak folytak a könnyeim. A vonat út is jó hangulatban telt. Csak nem szabadott sírni, mert igazán hülyének néztek volna. Zenét hallgattam, és próbáltam menekülni a fizikai fájdalom elől, amit az épp szétszakadó szívem okozott. Nem véletlen a magyar kifejezés: Megszakadt a szíve. Gyönyörű.

És akkor erre a fent említett pályaudvarra érkeztem be. Emlékszem kijöttem és ott álltam, nézelődtem körbe, de azt se tudtam, hol vagyok, ki vagyok, mit keresek én itt. Mi a francokat keres egy Magyar itt Brüsszelben teljesen egyedül akkora fájdalmakkal, hogy azt már orvos is kezelhetné. Haza akartam menni. De akkor még volt 2 napom...

Ezekkel a gondolatokkal sétáltam végig az utcán, és álltam meg a pályaudvar kijáratánál pont azon a helyen, ahol Decemberben is álltam azon az ominózus napon. Most sütött a nap, és gyönyörűek voltak az épületek körben. Mind üvegépület, szerintem az EU parlament épületei. Most nem éreztem azt, hogy nem kéne itt lennem. Sőt azt éreztem, itt vagyok a legjobb helyen. És sietnem kell, mert nem érek oda a lányokért a suliba. 

Odaértem. Tillihez mentem először (ő a kisebbik). Tudjátok milyen érzés, amikor bemész az ovi kertjébe, és nevetve szalad oda hozzád egy ilyen édes kisember? És örül neked, és ad puszit? Remélem egyszer mindenki megtudja. Tényleg ez az élet egyik legfőbb értelme.

Aztán jött Leti is, az ünnepelt. Az ajándéknak nagyon nagyon örültek. Jó választás volt. Köszi az 1 eurós boltnak.
Indultunk a parkba játszani egy kicsit. Oda is értünk, és a baj ott kezdődött. Észrevettem, hogy a lakáskulcsukat otthon hagytam. Ez ciki. Egy Francia anyukától próbáltam elkérni a telefonját kölcsönbe, hogy felhívjam a lányok anyuját. A néni nem tudott angolul. Akkor megkértem Letit, segítsen nekem fordítani, és mondja el, hogy szeretném kölcsönkérni a telefonját egy kicsit. Leti mondta is az anyuka pedig azonnal adta a telefont. Tanulság...csak meg kell tanulnom franciául. 

Felhívtam anyut, és ő mondta, persze vigyem csak haza magamhoz a lányokat, mennyünk el a kulcsért. Jó kis kirándulás lesz a két kicsivel. Ennyire szófogadó aranyos gyerekeket én még nem láttam. Élmény volt velük utazni. Hamar haza is értünk. Persze megnéztük a kilátót, ha már itt vagyunk, és megnéztük a lakásomat is. Szerencse, hogy tegnap tettem rendet. Nagyon tetszett nekik. Ettünk csokit, kicsit beszélgettünk, meg megnéztük a kilátást az ablakból. Ezután lassan hazaindultunk. Gyorsan hazaértünk, én hálát adtam, hogy nem volt semmi gond, és ilyen jól érezték magukat a lányok. Apa már otthon volt. Készítette az ünnepi vacsit. Kicsit zongoráztunk Letivel, meg is tanultunk egy dalt. Anya is hamarosan megérkezett, és le is ültünk vacsizni. Volt minden. Előétel, gyümölcs, spagetti, eredeti olasz módra, gyerek pezsgő, torta gyertyákkal, és persze sok sok ajándék. Nagyon szép este volt, örültem, hogy részese lehettem. 

Hazaérvén kicsit kiültem a kilátóhoz és megköszöntem az újabb emlékeimtől való szabadulás esélyét, illetve ezt a szép napot. 

Itthon nekiestem a konyhának. A csempéről elkezdtem lekaparni mindent, amit szerintem az ezernyolcszázas évektől kezdve rá...szóval értitek. Most tiszta, és csillog. Öröm ránézni. Vacsira egy kis paradicsomleves, megírom még ezt a pár sort, és nyomás aludni.

Ja és még egy öröm, ma Pepe felhívott Skype-on. Jólesett ám látni a fejét. Nemsokára Ő is jön Angliába ide mellém Nonival a kedvesével. Remélem fogunk találkozni hamarosan. Aki még nem ismerné...előbb utóbb meg fogja, ha figyelemmel kíséri a történetemet...

15. nap Piacolás, Séta keresztül a városon, és az első Szentmise a Magyar házban

A reggelem viccesen kezdődött. Jó későn feküdtem és megbeszéltük, hogy Márti ébreszt, ha indulnak hozzám, hogy felvegyenek, hogy mennyünk a piacra. 10 körül ébredtem is a hívásra, miszerint ők is most ébredtek, nemsokára indulnak. Gondoltam, akkor van időm, bekapcsolom a gépet, kicsit elvagyok, és lassan készülődök.
Ennek az lett a vége, hogy alig telt el egy kis idő, ők csörögtek, én meg ott álltam egy szál gatyában. Ilyenkor jön az iszonyatos kapkodás....szeretem nagyon.

Elmentünk a piacra, amiről már meséltem. Most azt is megtudtam, merre is van pontosan, és melyik metróállomásnál. Ez nagy nagy előny. Sajna nem sikerült összehangolni a vásárlási tempókat, én bedobtam a ráérős, nézegetős, válogatós, összehasonlítgatós, alkudozós formát. Misi pedig pont a sietős formát hozta el ma a piacra, a körberohanunk, megvesszük ami kell, és viszlát. Szegény Márti pedig kettőnk között őrlődött. Nem akart otthagyni, de nem is akarta elveszíteni Misit. Ennek az lett a vége, hogy mondtam, hogy menjenek csak nyugodtan, mert én most úgyis körbejárkálok még vagy tízszer, most van kedvem.
Ők elmentek, én meg elkezdtem a bolyongást. Vettem lábost, vágódeszkát, nagykést, tésztaszűrőt, tusfürdőt, borotvazselét, felmosórongyot, különböző súrolóalkalmatosságokat, hátha egyszer sikerül itthon levakarni a dolgokról a 2 centi vastag vízkövet.
És persze Belga csokoládét. Na meg egy nagyon különleges édességet, ami annyira finom, hogy nagyon. És kilója csak 2 euró. Értitek? Belga csokoládéból otthon készült édesség kilója 2 euróért. Gyors fejszámolás....szerintetek jó életem van itt???
Már annyi csoki, meg édesség van otthon, hogy egy év alatt sem eszem meg. De itt nem lehet nem venni csokit. Minden egyes alkalommal, ha van lehetőséged rá. Ha jöttök meglátjátok.
Miután meguntam az iszonyatos tömeget, és a torokból ordítozó arabokat elindultam ki a piacról. Ki a Román henteshez venni azt a Román különlegességet, (Kérlek Márti írd le megjegyzésben, hogy hogy kell írni pontosan) amiről már említést tettem pont két hete az érkezésem napján. 5 euró pár cent volt nálam. Mennyi volt a hús kilója? 6 euró...kössz. Majd legközelebb.

Volt kedvem sétálni, és volt egy érzésem, hogy én merre lakok. Tehát elindultam abba az irányba. Hamar el is jutottam a vasútállomáshoz, amit már ismerek valamennyire, ugyanis amikor legelőször érkeztem Brüsszelbe 2009 októberében, ide érkeztünk be erre a pályaudvarra. Azok voltak az első lépéseim Brüsszelben. Egyik kezemben a kis bőröndöm, másikban a szerelmem keze. El nem engedtem volna. Gyalog mentünk haza. Sötétedés után voltunk már. A vicces a dologban, hogy Brüsszel belvárosa szinte mindenhol macskakövezve van. El tudjátok képzelni? Nagyon úri voltam a kis gurulós bőröndömmel. Zörögtem végig az utcákon mint egy szerencsétlen hülye. De akkor is olyan élmény volt, mintha csodaországba érkeztem volna. És az első pillanattól éreztem valami furcsát. Valamit, ami ellen tiltakoztam, de egyben örültem is, mert tudtam, hogy kihez jövök ide. Az az érzés volt bennem, hogy hazajöttem, hogy ide tartozom, valamiért az első pillanattól otthonosan éreztem magam Brüsszel utcáin, és éreztem, hogy ez a város tartogat valamit a számomra. Hoppá, egy év sem telt el...nem itt vagyok?

De vissza a megrakott gurulós bevásárlókocsihoz, merthogy itt olyannal járok vásárolni, és vissza a pályaudvarhoz, aminek megörültem, mert már tudtam nagyjából hol vagyok, főleg hogy megláttam az Igazságügyi palotát a domb tetején. Mindig elképedek mennyire szép. És eltöltötte a szívemet az érzés megint, hogy igen, én ott élek a domb tetején e mellett a csodás épület mellett.
Már csak el kellett jutnom odáig. Mindig torony iránt tartva el is találtam az üvegliftig, amivel felemelkedtem a város fölé, és sétáltam haza.

Itthon rám tört a takarítási pánik, úgyhogy végre kitakarítottam, elmosogattam, konyhát, fürdőszobát takarítottam, és megágyaztam.
6-kor kezdődik a Magyar Mise a Magyar Házban. Addig még ebédet is kell csinálni, és mi lenne a legméltóbb egy ilyen szép vasárnapi ünnepi naphoz? Persze, hogy rántott husi. Ki is rángattam gyorsan a mélyhűtőből, és elkezdtem mocskolni mindent, amit eddig eltakarítottam. Aki csinált már, tudja miről beszélek. Sütöttem sült krumplit, és kirántottam a húst. Csak megenni nem maradt idő. Ez az én formám. Azért gyorsan befaltam egy szeletet. Megnéztem neten a pontos címet, 10 perc ide gyalog. Elindultam, és persze, hogy egyből eltévedtem. Vagyis pontosabban nem találtam. Igénybe vettem egy kis telefonos segítséget, és meg is lett. Bementem, és láss csodát, magyarul beszéltek hozzám. Közölték, a református istentisztelet a földszinten, a mise az emeleten. Futás. Pont kezdődött. Havas atya valóban nagyon kedves, nekem nagyon tetszett a mise amit celebrált. Egy kis szobát kell elképzelni, ami misézőhelynek van berendezve. A falon ici-pici képek, a stációk lennének, hangulatos lámpák, kis oltár, szószék, és sok kedves, és bájosan hamisan éneklő ember. Helyben vagyunk. A Magyar misék hangulata adott.
Miután vége lett, persze, hogy ismerősökkel találkoztam. Az lett volna a meglepő, ha nem. Egy ideig gondolkodtunk is, hogy honnan. Én ezen nem csodálkoztam. A saját arcomat is elfelejteném, ha nem látnám minden nap. De ő rájött hogy honnan ismerjük egymást. Na honnan?

Persze, hogy a tavalyi Tatai kurzusról, ahová már úgy mentem, hogy ismertem a kis l-betűt, de addig eszembe nem jutott, hogy én valaha itt köthetnék ki. És a Tatai kurzus utolsó napjának utolsó percében valaki megkérdezte...-és miért nem mész ki Belgiumba, ha már úgyis megismertél onnan egy kedves Belga lányt...Hát így kezdődött az egész Belgium történet. Pont egy évvel ezelőtt.
Azóta történt pár dolog az életben, én meg itt vagyok. Vicces az élet. Vagy ahogy egy kedves ismerős ma megfogalmazta: "-az élet nagy dramaturg ám".

Újabb telefonszám cserék, újabb kedves barátok itt Brüsszelben. Elmentünk meginni egy forró csokit. Persze a csoki mindenhol befigyel. Ez Belgium. Beszélgettünk, ki miért, hogyan került ide, hogy érzi magát, és minden ilyesmi. Én jól éreztem magam. És persze megbeszéltük, hogy tartjuk a kapcsolatot. Remélem is...
Hazafelé kis kitérő a kilátóhoz, de ez már nem nagy dolog nektek, nem is igényel élménybeszámolót. A lényeg, hogy még mindig gyönyörű, és én még mindig szeretem.
Most itthon vagyok, és gyönyörködök a rendben, amit délután csináltam. Szerdán lehet, hogy vendégem is lesz, addig talán kitart.
És a kedves olvasók figyelme is....

14. nap, 2. hét, a betegségem 3. napja, az esti spontán őrület

Wowwwww!!!!! Így estére milyen napom lett. Azt a mindenit nem hiszem el. Attól félek, nem fogom tudni leírni ezt a rengeteg érzést ami ma ért.
A reggelem már a jól megszokottra sikerült. Plusz a betegség. Nem fájt a torkom, nem voltam lázas, viszont köhögtem elég rendesen, és éreztem, hogy nehézkesen veszem a levegőt, lesz mit felköhögni. Szóval most jön a betegség orrfújós, köhögős fázisa. Sebaj, ez nem számít.
Bevallom, délelőtt nem sok mindent csináltam, filmet néztem, anyummal próbáltam a neten keresztül kommunikálni, aminek az lett a vége, hogy időnkénti telefonhívásokban elmondtuk egymásnak a mondandónkat.

Az ebéd ravioli volt. Itt vetem, nagyon olcsó, kellemes íze van, de pont annyira semmitmondó így üresen, hogy akarjak kezdeni vele valamit. Legközelebb kicsit feldobjuk. Az ebéd után pedig nemsokkal indultam a Babaének próbára, amely abban a házban volt, ahová pár napja Tillivel kellett mennem a nagy túrára a sulitól eddig a házig. Most már tudtam, hová kell menni, magabiztosan el is indultam, és el is tévedtem...de csak egy kicsit. Mindíg óvatosan a túlzott magabiztossággal.
A család nagyon kedves, a két kislány meg egyenesen ennivaló. Meg is kértek, hogy esetleg majd segítsek be valamikor nekik is. Én szívesen segítek bárkinek, most azért vagyok itt. Zenélgettünk, népdalokat játszottunk. Először oboával próbálkoztunk. Egyébként annyira nem üt el a Magyar népzenétől, de azért el tudjátok képzelni? Egy népi furulya, egy koboz, egy hegedű, és egy oboa, mint elefánt a porcelánboltban. Aztán az oboa helyett kaptam még nagyobb kiselefántot...egy ütő gardont. Én mint neves gardon virtuóz bemutattam tudásom teljes skáláját, az összes árnyalattal együtt. Ami az egyet üt egyet penget kombinációban kimerül. A leglényegesebb, hogy mikor is szólal meg az ütés és a válaszként súlytalanra érkező válasz. Na ezek a szakmai titkok tesznek engem azzá aki vagyok. Szakmai berkekben a Gardonok fejedelme.

A próba után még vacsorára is meghívtak. Fánkot is kaptunk, és az i-re a pont: Egy üveg Tokai Szamorodnit iszogattunk meg a délután alatt. Népzene, Tokai bor...ennél jobbat otthon se találhatnék.
A vacsi után még kis beszélgetés, elhívtak jövő szombatra egy koncertre ahol egy ismerősük fog gambázni.  Aztán Eszterrel eljöttünk a háztól. Egy ideig együtt sétáltunk, és beszélgettünk. Nagyon kedves aranyos lány, remélem sikerül vele tartani a kapcsolatot. Őt most ismertem meg. Vagyis egyszer a kis l-betű már bemutatott minket egymásnak futólag, de akkor még nem sokat fogtam fel a világból, csak azt, hogy minden szép, és tökéletes. Ha az ember nagyon akarja látni, így is tudja mindenféle szerelem, meg ilyen külső hatások nélkül. Csak kicsit meg kell próbálni hinni benne.

Szeretek éjszaka sétálni, most is jól esett. Mikor közeledtem haza egy térnél láttam, hogy sok az ember és nagy a zaj. Én is odakavarodtam. Ugyebár a tömegvonzás törvénye...
Hát...nem tudtam mit kezdeni a dologgal. Egy ember csinálta a zenét. Nem is zene volt, inkább hatások, effektek. Néha egy kis komolyzene, néha egy szál hegedű, vagy csembaló, egy-egy opera ária, de végig hangeffektekkel, és mindenféle keveréssel. Érdekes volt. Egy másik ember pedig festett egy emberi arcot, ami a legnagyobb ház falára volt kivetítve. A többi ház falára pedig a városról vetítettek vicces képeket. Nekem nem volt ugyan vicces, de az itt élők biztos értették a poénokat. Ha voltak.
Miután kész lett a rajz, és megtapsoltuk nemsokkal megjött egy kocsi jó nagy zajjal, amiről beöltözött emberek buborékfújókat osztogattak, és egy másik ember egy hatalmas szerkezettel csinálta a méteres átmérőjű buborékokat. Közben dudáltak fütyültek, és csapták a zajt.
Azt elfelejtettem mondani, hogy az egész tér tele volt füstgépekkel, és mindenféle fényrendszerrel, színes reflektorokkal, amit csak el tudsz képzelni.
Nagyon szép volt ahogy a rengeteg gyerek fújta a buborékokat, a csávókám csinálta az óriás buborékokat, mindez megvilágítva színes reflektorokkal és az egész füstben úszva. A buborékok szép lassan abbamaradtak, és épp egy kontratenor ária ment, amikor szép lassan elhalkultak az effektek, a srác ellépett a pulttól, felment a falhoz, és kiderült ő maga énekli egymagában az áriát. Nem volt semmi.
 Ez pont 11-re véget ért. Amikor az óra 11-et mutatott minden elsötétült, és kezdődött a show. Először azt éreztem, hogy ekkora hülyeségben még nem volt részem, de szép lassan össze állt a dolog. Volt minden. Lézershow, de vagy 10 féle színből, formából, figurából, és ha láttatok már ilyet el tudjátok képzelni, milyen ha egy egész téren lézereznek, ami tele van füsttel. Egyszerűen káprázatos. Vetítettek a falakra különböző történeteket, remek zenékkel aláfestve. De az úgy meg volt csinálva, hogy ha azt vetítették, hogy felrobban a ház, a tövében tényleg robbantottak, és tényleg volt tűz, el sem hittem, hogy ilyen van. A falakra mindenféle mozgó alakokat vetítettek, vagy fekete falakra a csillagokat, és mozgott az egész, és szólt a zene. Teljesen a hatása alá kerültél. Egyszer csak a ház mellől tűzijátékot kezdtek lőni...egyre gyorsabban. A végén vagy 200-at egymás után folyamatosan és iszonyú gyorsan. Pont a fejünk fölé, az összes por visszahullott ránk. Volt ám hatása.
De rögtön utána következett a következő zene, újabb vetítések, lézerezés, lángok csaptak fel mindenhonnan, tényleg őrületes volt. És akkor lassan kiderült, hogy az egész zene élőben megy. A függöny mögül egy zenekar játszik. Ez még nagyobb hatást tett rám. Legvégül a katarzisélmény tetőzéseként egy kicsivel arrébb akkora tűzijátékot rittyentettek, hogy könnybe lábadt a szemem. Itt a belváros közepén. Lőtték a rakétákat, mintha géppisztolyból lőtték volna. Közben hozzá illő lehengerlő zene ordított a hangszóróból, már az egész tested beleremegett a zene és a robbanások keltette zajba. A legvégén egyszerre vagy 50 fényes rakétát fellőttek, és egy hatalmas villanással csend és sötétség borult a tájra. Szerintetek volt siker? Én is úgy ordítottam, mint a sakál, és tapsoltam ezerrel. Ilyen élményben nem is tudom mikor volt részem. És a legviccesebb, hogy semmi komolyat nem csináltak, semmi épkézláb dolgot. Csak a sok sok különféle hatás, érzés, zene, fény...bizony ezt teszik az emberrel.
Mikor vége lett azt is levetítették, hogy ki szervezte, mi volt ez az egész, és kik játszottak rajta. A zenekar a Brüsszeli Kamarazenekar néven futott. Csak gratulálni tudok.

Ezután szépen hazasétálgattam, persze nem egyenesen, mindig a hosszabb utat érdemes választani.
Várt a kis lakásom, a maga kupijával együtt. Szeretem, hogy bármikor jövök haza, vár a jó kis magyar ételek tipikus illata, ami szerintem már nem is fog innen kimenni, amíg én itt lakom.
Feljöttem netre, megnéztem az emailokat.
Emlékeztek arra a Francia lányra, akit említettem a szerdai részben. A táncházban táncikáltunk, és hazahozott, és számot cseréltünk, és email címet. Hát ma írtam neki, hogy megköszönjem a szerdai napot, meg hogy tanítgatott ezekre a páratlan lüktetésű nyugat európai keltás, íres, skótos, angolos, németes jellegű zenékre amit itt ők folknak gúnyolnak. Mivel nekik nincs népzenéjük. Kicsit ciki, főleg a Magyarhoz nézve...de ez is nagyon jó zene, és nagyon jó rá táncolni, főleg ha van kivel.
Szóval Ő írt. Nem is keveset. A dologról nem szeretnék sokat mesélni, mert lehet, hogy valaki elolvassa, és ő elmondja valakinek, akitől valaki megtudja, esetleg visszakerül a lányhoz, vagy a nem tudom kijéhez...szerencse, hogy Francia és nem tudja olvasni a blogot.
Amúgy pedig én nem szeretnék most csajozni, úgyhogy ne tessék várni a folytatást, én sem várom. Lesz ami lesz. A lényeg, hogy minél előbb szeretne látni, és jövő péntekre elhívott táncolni. Úgyhogy addig meg kell tanulnom Tarantellát járni. Fel van adva a lecke.
Addig is jó olvasgatást!!!

13. nap A betegségem második napja és a Bábeli zűrzavar

Szerintetek hogyan ébredtem? Persze, hogy rosszabbul. Bár a torkom már szinte egyáltalán nem fájt, éreztem, hogy lázam van és gyenge vagyok. Ráadásul egész korán felébredtem. Nem is tudtam visszaaludni. Gyorsan be is vettem az újabb adag Aspirint, és Rubophent is hozzá. Kicsit visszafeküdtem, megnéztem egy filmet. És láss csodát. Dél körülre teljesen jól lettem. Csináltam is gyorsan melegszendvicset és jó sok paradicsommal megettem. Nagyon jól esett. Utána bevettem még egy adag gyógyszert, és visszafeküdtem a biztonság kedvéért. Tudtam, hogy este még mennem kell.
Mire 5 körül kikászálódtam az ágyból, tényleg teljesen tünetmentes voltam, jó volt a közérzetem.
Megettem a kis gombapörköltemet, és irány a dolgozóba.
Ma is különleges élményben volt részem. Úgy látszik itt minden napra kijut valami különlegesség.
Az Azerbajdzsáni Belga nagykövet gyerekeire vigyáztam az én kis Lettikémmel, és Tillikémmel együtt. Merthogy ők nagy barátnők. És most eljöttek hozzánk, mármint hozzájuk, csak minden szülőnek dolga volt jobbra, balra, úgyhogy én maradtam a gyerekekkel egész estére.

Nem volt semmi. A gyerekek anyukája olasz, apukájuk Belga. Beszélnek Franciául, Olaszul és Angolul folyékonyan. Tilliéknek az apukájuk Olasz, az anyukájuk Magyar. Ők beszélnek Magyarul, Olaszul, Franciául folyékonyan. Én meg ott álltam, és szégyenkeztem szerény kis nyelvtudásommal. A vicces az volt, én a kislányaimmal Magyarul beszéltem, de a vendég kislányokkal meg Angolul. A kislányok egymásközt leginkább Franciául, és néha váltva Olasszal.
Jó volt látni ennyi értelmes, aranyos, intelligens gyermeket egy helyen. A fektetés kicsit problémás volt, rövidke fél órás harc, de végül mindenki aludt. Én pedig vártam a szülőket. Rendet raktam utánuk, bepakoltam a mosógépbe. Szeretem ezt a munkát. Szeretek gyerekekkel foglalkozni.

Miután hazaértek a szülők, az én mandátumom lejárt, tehát hazaballagtam. Már úgy mozgok a metrókon, villamosokon, mintha a Nyugatinál a 4-es, 6-osról pattannék át a metróra. Ez jó érzés.
Viszont péntek van, és az mit jelent? Buliiiiii!!! Hát igen. Rengeteg fiatal volt a metrón, meg az utcákon. Mindenki megy bulizni. Én meg egymagamban ballagok haza. Persze panaszra nincs okom, és nem is volt rossz érzésem. Csak egy egészen picit.

12. nap Az első betegség

Nem mondhatom, hogy szép napra virradtunk. Sajnos. Már tegnap este a táncházban éreztem, hogy valami kicsit fura a torkomban...lett is eredménye. Reggelre nagyon fájt. Alig bírtam nyelni. Aludtam is amíg csak bírtam. Egészen délután fél 2-ig. És ilyenkor jó, hogy ha nagyon keveset főz is az ember, az minimum két adag. Legalábbis mi otthon így szoktuk. Egyszerűen nagyon nagyon keveset főzni nem tudunk. De nem is kell.

Elsőként egy dupla Aspirin plusC-vel kezdtem a napot. Szóval megmelegítettem a kis milánóimat tegnap előttről, reszeltem rá sajtot, kis kecsöp...megint volt miért hálát adni. Jobban esett mint bármikor otthon. Pedig az otthoninál senki nem csinál jobbat. 

Evés után kis zenehallgatás, számítógépezgetés. Sajna a gyakorlást nem erőltettem, mert ha bevérzik az még sokkal rosszabb lenne. Nem sokkal ebéd után jött a hívás, hogy a gyerekekre újfent vigyáznom kell holnap, sőt innen a városból kell hazavinnem őket, és este velük maradni, lefektetni őket. Nagyon várom, annyira aranyos gyerekek. Annyira nem érzem munkának, hogy az félelmetes. Anyuka azt mondta, lehet, hogy valami más házimunkát is rám bíznának, ha nekem az megfelel. Én nagyon is örülök neki. Most minden fillér számít, és semmilyen munka nem büdös. És aki a kicsit nem becsüli...hát én most megtanulom becsülni.

De ezzel együtt nem panaszkodhatom, mindenem megvan. Felséges ebédek, minden mi szemem szám ingere. Ma is nutellás kenyeret vacsiztam. Otthon nem is tudom milyen rég nem ettem, Nem vettünk, mert drága, én se kértem, úgy éreztem nem éri meg. De itt meg tudtam venni, talán olcsóbb is mint otthon, és azt eszem. És jólesik...ennyi.

Az ebéd utáni szieszta után még egy dupla adag Aspirin plusC, és egy kis séta utáni vágy. Fel is kerekedtem.

Első utam, mint mindíg a mellettem lévő Igazságügyi palotához, és annak a kilátójához vezetett. Szeretem azt a helyet. Miután kinézelődtem magam lesétáltam a palotával szembeni utcán. Elkezdtek özönleni az emlékek. - Ebben a szendvicsbárban ettünk, itt sétáltunk, itt vártam rá...fura érzés megint itt lenni. A Brüsszeli zeneakadémia mellett is elsétáltam. Persze, hogy onnan is ömlenek az emlékek, minden ablakon és ajtón. Van egy híres park, A Mesterségek Parkja közvetlenül a Zeneakadémia flamand épülete mellett. Még nem voltam benne, hát most itt volt az idő. Gyönyörű növényzet, a végében hatalmas oltárszerű szoborcsoport nagy szökőkúttal. Kicsit leültem és gondolkodtam, hogy mit is érzek. Itt jó ezen gondolkodni. Sokkal jobb mint otthon. Szerintem már arra is kezdek rájönni, hogy miért. Majd később el is mondom.

A kert után átsétáltam a szemközti templomba. Ez is egy nagyon nagyon fontos templom nekem. Ebben voltunk együtt is, és amikor már gondok voltak, akkor is bementem érdeklődni, hogy hogyan tovább. Már akkor éreztem, hogy engem idevonzz ez a hely. De ezen nem is lehet nagyon csodálkozni. Egy gyönyörű eredeti gótikus templom kit ne vonzana, középen az oltár felett hatalmas a plafonon függő feszülettel.

Bementem, és ami a legnagyobb csodálat nekem, megint ott térdepelt a pap az oltár mellett egy térdeplőn, és imádkozott. Ráadásul néger pap volt, de látszott, hogy komolyan gondolja, és ez nagyon jól esett. 

Mint múltkor most is megálltam a templom közepén, és közöltem a mindenséggel, hogy újra itt vagyok. De szerintem Ő ezt jobban tudta, mint én magam. És előbb is. Nem véletlen, hogy itt vagyok. Az biztos. 

Leültem, imádkoztam. És persze, hogy megkérdeztem, hogy miért így. Azt már tudom, hogy miért, de miért így...de szerintem máshogy nem lehetett. Ez kellett, hogy én idekerüljek. Aki nem ért semmit, ne izguljon, minden ki fog derülni, előbb vagy utóbb.

Jó volt látni, hogy sok ember ott térdel, és imádkozik. Ki tudja miért imádkoznak. De legalább odamennek, és beszélnek ahhoz akihez a legfontosabb. Ez jó. 

A templomból kijövet elindultam amerre vitt a lábam. Egy szép nagy kört tettem, és kijutottam a Grand Pace-hoz. Mindig lenyűgöz ez a tér. Azok az épületek...már akkor itt álltak amikor még épphogy a Mohácsi vész volt otthon. Aztán csak kijutottam az útra, ahol annak idején annyit sétálgattam. Egyedül is, meg ketten is. Leültem a padon, ahol annak idején vártam Csabit, megkerestem az 1 eurós boltot ahol vettem az egyik táskámat 2 euróért, és Sunyt a sünt. Vele is mi lehet, talán már a szeméttelepen pihen. 

Elmentem a boltba, ahová mindig jártam vásárolni, megnéztem, minden a helyén van-e. Ott volt. 

És odaértem az utcához. Megint...az emlékek jöttek is rendületlenül. Ott álltam, nekitámaszkodva annak a hatalmas virágos ládának, mint amikor megkért, hogy találkozzunk, és nem mertem ráfordulni az utcára, mert féltem, hogy meglátom. Pont ott álltam, pont úgy. És tört fel az emlékek tömege, és jó volt. Aztán pont oda álltam, ahol a sarkon búcsúzkodtunk utoljára. A karomban volt, és nem akart elengedni, és sírt, hogy ne hagyjam ott. Én pedig boldog voltam, hogy újra az enyém, és most már tényleg az is marad örökre. Csak ezt a fránya egy hónapos  Kínai turnét kellene valahogy átvészelni. Mi lett a turné vége? Hát ez az én egész történetem fő mozgatórugója.

Ott álltam, és szinte a karomban éreztem megint. De nem volt ott. És most valóban felfogtam, hogy nincs ott. Nem vár ott a sarkon, és nem nyújtja a kezét sírva, hogy ne hagyjam el. És jó érzés ezzel szembenézni. Szembe is kell. Mint amikor valaki meghal, és mi nem hisszük el. Sőt sokszor nem is tudjuk elengedni. Én most épp ezt teszem. És jó érzés. Minden egyes ilyen perc után könnyebb vagyok. Lehet, hogy ezt nem hiszitek, de tényleg így van. Kimegy belőlem minden mi nyomaszt. Utána szinte repülni tudtam volna. Pedig tudom, még hosszú út vár rám, hogy ez a történet végleg lezáruljon. 

Hazafelé kicsit megálltam a deszkás pályánál, kicsit leültem nézelődni. Vicces, hogy ugyancsak egy iszonyú régi templommal pontosan szembe egy deszkás pálya van kialakítva a laza fiataloknak. De szerintem itt nagyon jól megférnek. Ez Brüsszel. Ezért szeretem.

Aztán kis kitérővel folytattam, hogy az üveglifttel mehessek fel a kilátóhoz, ami mellett lakom. Nagy élmény, ahogy a lift elindul felfelé, és lassan az egész város fölé emel. Kicsit álltam ott, nézelődtem. Megnéztem megint a jó öreg bazilikámat, hogy még mindig jól látom-e hogy tényleg itt van, vagyis én itt vagyok. És tényleg itt vagyunk együtt. Egy városban.

Utána már hazajöttem, kis nutellás kenyér, mint már említettem. Még egy dupla Aszpirin, fürdés alvás. És meglátjuk holnap mi lesz. 

11. nap Az első buli Brüsszelben

Ez a nap is úgykezdődött, mint a többi. Lassan kialakul a kis napi rutinom. Még annyi, hogy a gyakorlást kell még valahogy stabilabban beleültetni ebbe a rutinba. Szóval reggel felkeltem arra, hogy nagyim keres. Beszéltünk is egy kicsit, arra nem is nagyon emlékszem, hogy miről, de azt tudom, hogy jó volt hallani a hangját. Örültem, hogy beszéltünk. Ezután visszaaludtam, és legközelebb anyum hívására ébredtem, hogy menjek fel msn-re. Fel is keltem. És miután rendesen kinyílt a szemem fel is be is kapcsoltam a kis gépemet, és vártam anya jelentkezését.
Jelentkezett is, ővele is jó volt beszélni egy kicsit, vagyis csak írogatni, de legalább hallani mi újság otthon.

A beszélgetések után kezdtem is neki a kis gombapörköltemnek, merthogy mára ezt találtam ki. Ha már vettem, szegény gomba ne árválkodjon a hűtőben magányosan. Kis zsírral, paprikával, hagymával össze kell ismertetni. Jó kis kapcsolat lesz abból. Rizsát gondoltam köretnek. Gondoltam egye kutya, ki kell próbálni, működik-e a rizs amit itt vettem. A jó régi recept szerint csináltam, miszerint egy pohár rizs két pohár víz, és lám működött.
Nagyon finom pörit főztem. A legjobb az egészben, hogy azóta tudok igazán őszintén, és szívből asztali áldást mondani, amióta nekem kell gondoskodni róla. Most éreztem mag csak igazán, hogy valóban van mit megköszönni. Ezt az érzést köszönöm.

A frász csak ezután jött. Kaptam a hívást, hogy vegyem fel Tillit...ő a kisebbik leánykám, és vigyem el egy bizonyos címre itt Brüsszelben. Szálljak fel a 60-as buszra és utazgassak a gyerekkel és a csomagokkal. imádkoztam is rendületlenül, nehogy eltévedjek, elbizonytalanodjak, és még az eső is eleredjen, mert az elég ciki lenne.
Felvettem Tillit, és elindultunk a nagy túrára. Megtaláltuk a buszt, felszálltunk, közben én vizsla módjára vizslattam a térképet, és kerestem, h hová is kell mennünk. Miután leszálltunk kérdezősködtünk, nézegettük a térképet, és el is találtunk a címre. Nagyon örültem, mert ez nekem így hirtelen nagy küldetés volt az ismeretlen Brüsszelben.
Ott megismerkedtem egy kedves családdal, és be is vontak a gyerekekkel való foglalkozásba, ami abban merül ki, hogy muzsikálni fogok velük gyerek foglalkozásokon.
Miután végeztem felhívtam Gergőt, hogy akkor érdekli-e a gombapörim másik fele. Persze, hogy érdekelte. Mondta, menjek be hozzá. Újabb térkép vizsgálat...remek, pont útba esik. Szeretem Brüsszelt, itt minden útba esik.
Csakhogy nem sikerült ilyen egyszerűre a dolog. Vendégség volt nála. Lányok... mindig így kezdődnek a rossz dolgok. Ki is találták hamar, hogy akkor megyünk velük táncházba. Hát...egye fene irány a táncház.

Életemben először voltam Belga táncházban. És ugyebár azokra a zenékre táncolni, amiket előtte a kis l-betűvel is hallgattunk. Volt valami bája a dolognak. Jó érzés is volt, de egyben nyomasztott is. Szinte ott éreztem őt a tömegben, ahogy néztem táncolni a lányokat.
És ugye a lányok...a kis Francia leány. Annyira nem szép, hogy elsőre beleszeressek, de annál sokkal szebb, hogy ne akarnék vele táncolni. Persze mindenki vele akar táncolni...ez elég tipikus. Mindegy...hamar megtanultam Bourrét, Skót, Mazurkát és még egy csomó mindent táncolni. Ezek nagyon különleges zenék, a legmeghatározóbb vonása a harmonika, és a különleges mozdulatok, ritmusok. Tele erotikával, és mindennel mi szem szájnak ingere. Elég meghatározó élmény volt, remélem lesz még folytatása.
Miután vége lett hazamentünk, és ittunk még egy teát. A kis Francia lányban akkor tudatosult, hogy én nem ott lakom...mi lett a vége...ha szeretnéd hazaviszlek. Hát persze, hogy szeretném...a többit meg majd hozza az élet. Hozta is. A szokásosat. Megálltunk egy.két utcával a lakásomtól, ő mondta, hogy maradjunk kapcsolatban, megadta az emailját, számot cseréltünk, én elbúcsúztam, és irány haza. Vártátok a szaftos befejezést, mi? Hát úgy ismertek Ti engem? És különben is...most kezd belemenni egy új kapcsolatba, csaknem fogom szétbombázni már most. Szóval a jókisfiú énem újfent győzött, és ennek örülök is.
Persze miután kiszálltam a kocsiból megnéztem a kis bazilikámat, megköszöntem a napot, persze rákérdeztem, hogy ezt a szitut meg hogy kell értenem. Remélem hamarosan jön a válasz.

Most itt ülök, megírom-e pár sort, lefürdök, olvasok és alszok mint a bunda.
Jó éjszakát

9. nap Az első munkanap

Feltéve ha hívhatjuk munkának, hogy bájos gyerekeket hazaviszek a suliból, játszom velük a parkban, foglalkozom velük otthon, tanulunk, zongorázunk, énekelünk, és megpróbáljuk hasznosan eltölteni az időt. Persze a játék sem maradhat ki a dologból. Anélkül nem lenne semmi értelme a világnak. Talán azért jó egy fiú au-pairnak, mert mi kortól függetlenül tudjuk beleélni magunkat bármilyen játékba, és átélni az örömöt, amit az nyújthat. Van is a mondás, a férfiak soha nem nőnek fel, csak a játékok ára változik meg. Ez mennyire igaz.

Szép napra ébredtem, és alig vártam, hogy mehessek a gyerekekért. Az előző napi eseményektől teljesen feltöltődve vártam, hogy történjenek velem a dolgok, az eddigiek alapján itt úgyis csak jó dolog történhet.
Kicsit gyakoroltam, és főztem magamnak egy finom bolognai-t. A lehetőségeim elég szűkösek egyenlőre. Van egy serpenyőm, és egy tejforraló edényre emlékeztető főzőalkalmatosságom. Szerencsére mindkettő teflonos. Ezenkívül van 2 tányérom, és slussz-passz. A tényért használom fedőnek, és folyamatosan azon kell gondolkodni, mit mibe tegyek át, hogy a következő lépést meg tudjam tenni. Olyan mint egy sakk játszma.
Végül is nagyon finomra sikerült, örültem neki, hogy ilyen körülmények között is levizsgáztam bolognaiból.

Aztán nemsokára indultam a suliba a gyerekekért. Elvileg már tudtam az utat. Remélem gyakorlatilag is sikerül végigmennem, és nem rossz villamosra, vagy metróra szállnom. Minden jól ment, és mire odaértem, már az ovisok kint voltak a kertben. Keresgéltem Tillit, de nem nagyon találtam. Kezdtem is zavarba jönni, hogy mi lehet a baj, lehet, hogy nem is merem meg?
De aztán csak megtaláltam őt. Az udvar egyik sarkában ácsorgott egymagában. Odamentem hozzá, de nem nagyon akart szóba állni velem. Nem is erőltettem a dolgot, mondtam, hogy arrébb megyek, leülök a padra, és ha majd van kedve, odajön. Nem telt el 2 perc, és már jött is ellenőrizni, hogy tényleg ott vagyok-e. De miután megnézett magának, és megnyugodott, hogy nem hagytam ott egy másik falhoz ment, és arccal nekitámaszkodva ott ácsorgott. Megpróbáltam beszélni vele, de nem hagyta. Nem tudtam eldönteni, hogy baja van, vagy csak nem kíváncsi rám. Amit amúgy teljesen megértenék. Ma voltam ott először. És nyilván félt tőlem. Aztán csak eljött a perc amikor menni kellett Lettiért is. Ő a nagyobbik leány. Tillit igen nehéz volt rávenni, hogy elinduljon, és a még viccesebb az volt, amikor bejelentettem az óvónéninek, hogy akkor én most viszem Tillit. Nézett rám akkora szemekkel, hogy én meg ki vagyok...mondtam, hogy az új au-pair. Erre nagy mosolygás volt, és végül elengedett.
Lettinek nem volt gondja velem. Azonnal odajött hozzám, és még puszit is kaptam. Szedtük a cuccainkat, és indultunk. Tillinek semmi életkedve nem volt, kérdeztem, hogy felvegyelek az ölembe? Persze, hogy szerény bólogatás volt a válasz. Felvettem, és így sétáltunk el a parkig. El is aludt egy perc alatt a karomban. Még soha nem sétáltam az utcán alvó gyermekkel a karomon. Nagyon jó érzés. Bár egy idő után a karodat is megérzed, de szerintem akkor is megéri. Odaértünk, Leti hintázni ment, Tillivel meg leültünk a padra, és ő aludt tovább. Mikor Letti odajött, hogy akkor mehetünk haza, mert megunta a hintázást, persze, hogy Tilli is egyből felébredt, és kitalálta, hogy most ő is hintázni akar. Akkor irány a hinta.
Miután hazaértünk már nem sok időnk volt. Letivel átnéztük a a háziját, jó volt, mert Tillit is sikerült bevonni. Leti felolvasta a Francia szavakat, és Tilli megpróbálta kitalálni, mit jelentenek. Még a végére sem értünk apu meg is jött. Én pedig lassan elindultam hazafelé.

A villamostól már nem metróztam tovább. Úgy döntöttem, ismerd meg a városodat akcióba kezdek. Amúgy is van mit nézni itt. Rögtön ahogy kijöttem a föld alól, egy gyönyörű épület kívánt nekem szép estét. Én is tiszteletemet tettem nála, és utána mentem is hazafelé. Követve a jó öreg érzékeket. Valóban sikerült jó irányba mennem, és el is jutottam az igazságügyi palotához, amit hátulról megkerültem, és leültem egy kicsit nézelődni, és élvezni a pillanatot. Ti ismeritek azt az érzést, amikor annyira örülsz valaminek, hogy szíved szerint elkezdenél ugrálni, és nevetni? A gyerekek pont ezt szokták, ők még nem szokták véka alá rejteni az érzéseiket. Hát én sem. Mire jó az. Ilyenkor mindig megtelik a szívem szeretettel, köszönettel, mosollyal, és örömmel.
Otthon úgy döntöttem felhívom Gergőt, hisz azt mondta, ma költözik vissza Brüsszelbe. Ő is szakított a Flamand barátnőjével. Erre inkább nem írok semmit. Nem is tudok semmit a dologról. Felhívtam és mondta, hogy épp most költözik és késő este ér vissza Brüsszelbe.  Felajánlottam, hogy segítek itt kipakolni, legalább találkozunk, és tudunk egy kicsit beszélgetni.
Este hívott is én pedig átsétáltam. Ugye milyen az élet, itt kapott lakást nem messze tőlem. Negyed óra gyalog. Át is sétáltam, örültem, hogy láthatom, ki is pakoltunk a kocsiból, megmutatta a lakását, és meghívott egy menta teára. Először ittam ilyet, és ízlett. Kihoztak egy pohár forró vizet benne egy köteg zöld friss menta levéllel, és hozzá pár cukrot. De tényleg finom lett. Beszélgettünk, hogy én hogy kerültem ide, és hogy vele mi történt az elmúlt időszakban, és miért lett szakítás. Nagyon sajnáltam őt, és együtt tudtam érezni vele...szerintem tudjátok miért. A beszélgetés után felajánlotta, hogy hazafuvaroz kocsival. El is fogadtam. Gondoltam meg is nézi, hogy én hol lakom. Meg is nézte, és tetszett is neki. Ő hazament, én pedig jóleső érzéssel ültem le ide a gép elé írni erről a napról. Bárcsak minden napomat így zárhatnám ezentúl...álmodozni azért szabad, nem???

7. nap Az 1000. születésnap

Tudjátok mi a legjobb ebben az egyedül élősdiben. Végre élhetem azt az életet, amit már nagyon régen éreztem, csak nem tudtam megvalósítani. Itt akkor sem szól rám senki, ha hajnali 4-kor vagy 5-kor fekszem le aludni, vagy ha délután 2-ig alszom. Mivel én éjszakai bagoly vagyok, ezért ez az egyik legnagyobb áldása ennek a kijövetelnek. Legalábbis ilyen kicsinyes szempontból nézve, mint a lefekvés, alvás, és a napom beosztása.
A mai napom nem volt túlzottan különös. A szobám lassan összeáll, kezdem tényleg belakni, és talán már az ágyamat is kezdem megszokni. Bár az jutott eszembe, az otthoni vendégmatracot ki fogom hozatni, az nagyon kényelmes, és legalább lesz még egy kicsi az otthoniból.
Sőt felvetődött bennem az is, hogy jó lenne, ha a biciklim kikerülhetne hozzám. Akkor már tényleg egy pillanat alatt megoldódna minden problémám. Nem lenne más dolgom csak felülni a kis drótszamaramra, és máris minden problémát, és aggasztó gondolatot magam mögött hagytam. Legalábbis otthon ez volt a módszerem, és ezért is volt mindig is a biciklizés a kedvenc időtöltésem. Nekem mindig is az adta meg a teljes szabadságérzetet. Csak tekerni, és gurulni, esetleg zenét hallgatni közben, és nem gondolni semmire, csak élvezni a tájat. Vagy éppen fordítva, a biciklin kellő magányomban jó alaposan át tudtam rágni egy egy gondolatot, kérdéskört, és kitalálni rá a lehetséges válaszokat, vagy a lehetséges megoldásokat. Arról nem is beszélve, hogy nagyon jó érzés mikor feltekersz egy hegy tetejére és körbenézel, és tudod, hogy azt a te saját erődből tetted meg. És ez bizony nem kis sikerélményt ad nekem. És tudom, ha gyorsan megyek, akkor az is az én erőmből történik, és nem gépeket használok. Nekem mindig is furcsa volt egy kicsit, hogy egy-egy motoros, vagy autós miért olyan büszke arra, hogy mennyire gyorsan tudott menni az autójával, vagy motorjával. Nem arról van szó, én is szeretem a sebességet, és a száguldást, de ilyen jellegű élményből is a legnagyobb az volt, mikor a biciklimmel mentem 80 km/h-ás sebességgel. A 2-es számú főúton a hegyre felfelé egy kamion szélárnyékát használtam, hogy kényelmesebben feljussak, és aztán lefelé is ott ragadtam a szélárnyékában. És egykettőre arra lettem figyelmes, hogy a km óra 80-at mutat. Persze tekertem, majd leesett a lábam. És mentünk így szép hosszú km-eken keresztül. Mikor lelassultam az autósok akik addig követtek minket a kanyargós hegyi úton, most mellém álltak, átkiabáltak, üdvözöltek, integettek, és biztattak, mint a bicikliversenyeken lehet látni. Nagyon jól esett, és bár tudom, kihasználtam a kamion szélárnyékát, és a hegy lejtőjét, akkor is egy szál kis biciklivel, ráadásul nem is versenybiciklivel, hanem "csak" egy  Muntain Bikével teljesítettem ezt.

Ma egy hete vagyok itt. Az első hét kihúzva. Összefoglalni igen nehéz lenne. Annyi minden történt velem, hogy nem is tudnám elmondani mikor ért ennyi érzés egy hét alatt.
Ma este is sétára vetemedtem. De most csak úgy elindultam a nagyvilágba. A belvárost körülvevő főúton indultam el, és sétáltam egy jó ideig. Nézegettem a házakat, az autókat. Nagyon tetszik, hogy ez a főút 2 szintes. A föld alatt is lehet közlekedni, és néha van feljárat, hogy elkerülhesd a fenti dugókat. Persze van egy érzésem, hogy nagy csúcsforgalom idején ezek az alagutak is megtelnek, és olyankor jó lehet lenn az alagútban ácsorogni a dugóban. Ez a minden jóban van valami rossz esete.
Amikor már eleget sétáltam a főúton érzésből elindultam a centrum felé. Brüsszel egy dombságon épült. És a belváros a völgyben van. Tehát itt teljesen működik a régi mondás, miszerint minden út lefele a dombról a centrumba vezet. Vagy nem  is így van?
Hamar el is értem a centrumot, megnéztem a Grand Place-t megint, és ugyan azzal a csodálattal adóztam, mint mindig, amikor járok arra. Az a tér egy csoda. Főleg este kivilágítva. Tényleg olyan, mintha 1600 körül lennénk. Vagy talán még régebben. Ez a nekem való környezet. Körbe is sétálgattam a környező utcákban, élveztem a hangulatát az egész környéknek. És hamar ki is jutottam arra az útra, amiről már oly sokat beszéltem, és amin már oly sokat jártam még annak idején. Az emlékek jöttek is, és jólesett végigsétálni rajta. Elindultam a Noord Station irányába a térig, ahová l-el is kisétáltunk az első napokban amikor megérkeztem. És már akkor is megcsodáltam a felhőkarcoló szerű kivilágított, színesen csillogó épületeket. Most is ez történt és hozzá jött az érzés, hogy egy éve nem egyedül voltam itt. De most igen, és jól esett így is. Mert önálló leszek. Megtanulok egyedül élni, és megtanulok felnőttnek lenni. És ha sikerül, akkor már haza is más emberként megyek. És ez nagyon fontos számomra.
Ezután megindultam egy irányba amiről úgy éreztem, jó lesz nekem. Mentem is jó sokáig, de egy idő után már kezdett elmenni a komfort érzetem, és elvesztem, ahogy szoktam. Majd erről is mesélek egyszer egy szép történetet...a legemlékezetesebb eltévedésem biciklivel volt a Börzsöny hegységben. Biztos sokan hallották már, és bocsánat, ha untatni fogom őket ezzel, de ezt akkor is muszáj lesz leírnom egyszer. De nem most.

A jó öreg bevált módszeremet követtem. El kell indulni a centrum irányába. Amerre elvileg kell lennie. Nem is sokáig maradtam válasz nélkül. Hamarosan ismerőssé vált a környezet, és már tudtam hol vagyok. Épp a hazakanyarodó útra fordultam volna rá, mikor megláttam a másik utcában egy templomot. Ránézésre öregebb volt mint én. Nem is kevéssel. Körbesétáltam, megnézegettem, tisztelettel adóztam méltósága előtt. És akkor odamentem a főbejárathoz, hátha van valami kiírva. Hát volt. A templom történetéről. A 900-as években kezdték építeni, és sok átépítés után 1047-ben adták át ezt a végleges formáját. Mi? Jól látom? Többször is visszaolvastam. Ti nem teszitek?
 Én nem akartam elhinni, pedig nem tévedés. Jó számokat írtam. Nem sokkal vagyunk Szent István halála után. És ez a templom már itt állt. És miséztek benne, és hirdette Isten dicsőségét. Ez elképesztő. Le is kellett ülnöm egy kicsit. Van egy szép park a templommal szemben, ott leültem egy padra, és nem tudtam elég intenzíven nézni, hogy minél jobban magamba szívjam ezt a csodát ami előtt ücsörgök. Ez a templom itt áll majdnem ezer éve. És azóta él körülötte egy város, tapossák a köveit az emberek. És mennyit változott körülötte a világ. A templom pedig teljes méltóságában itt áll, és kivilágítva pompázik a város közepén. És azt mondják, hogy nincsenek csodák.

6. nap Tárgyalás a Namur-i igazgatóval

Reggel korán keltem. Legalább gyakorlom, milyen lesz, ha élesben is kelni kell, és menni le Namurba. Elkészülődtem beraktam a tegnapi melegszendvicsből két hideget, meg a laptopot, és irány a pályaudvar.
Oda is értem gyorsan, vettem Go Pass-t ez egy 26 év alattiaknak szóló jegy, amivel olcsóbban utazhatsz 10-szer 50 euróért. Ez itt nagyon olcsónak számít, így ezt vettem én is. Felszálltam a vonatra, leültem, zene a fülbe, elindult a vonat, és vele az emlékek is.

Az első alkalom, mikor még a kis l-betű mellett ébredtem, halkan készülődtem, és mentem ki a vasúthoz, és utaztam le Namurbe. Életem egyik legszebb napja volt. Egyedül készülődtem, egyedül mentem el, ismertem meg a tanárt, sétáltam, és beszélgettem kis l testvérével, Fraukéval, hazamentem, az 1 eurós boltba vettem mindeféle hülyeséget, ajándékot a kedvesemnek, bevásároltam, otthon, megfőztem, és finom vacsorával vártam. Emlékszem, egyszer gúnyosan azt mondta apum, mit gondolsz, majd a háziaskodással, meg a főzéssel, takarítással fogod megfogni a nőt? Úgy fog kiröhögni, hogy csak győzd kivárni. Bár én nem akartam megfogni, ezzel együtt teljes mértékben neki lett igaza. Ennyit az 50 éves tapasztalatról kontra a nekem nincs tapasztalatommal.

A vonatút épp elég volt ahhoz, hogy ezek a gondolatok leperegjenek előttem, tudniillik itt nem olyan a vonatközlekedés, mint otthon. Haladnak is a vonatok. Tehát én itt gyorsabban eljutok az ország másik végébe, mint Pestről eljutnék bármikor is Veresegyházra vonattal. Ami csak 24km. De nem szidjuk a jó öreg Magyar Állami Vasutat, csak úgy észrevettük a különbséget.

Namurt már ismertem mint a tenyeremet, gyorsan a suliba. Akkor derült ki számomra teljesen, hogy itt valóban senki sem beszél semmilyen nyelvet, csak franciául. Egy nagyon kedves irodai asszisztens van egyedül, aki tud angolul. Ő segített nekem, ő volt az egyetlen, aki által angol nyelvű emailt kaptam az iskolától. Azért ez egy kicsit vicces, nem?
Aztán bementünk az igazgatóhoz. Leültünk, ő elkezdte Franciául, a lány fordított nekem, én hallgattam. A lényeg az volt, hogy a hangszeres szereplésem milyensége által eltekintenek minden más a felvételemet akadályozó tényezőtől, és felvesznek az iskolába. Nagy szeretettel köszönt, reméli azért megtanulom a nyelvet, hogy még jobban magamba szívhassam ezt a légkört, amit ez a vidék és kúltúrkör nyújtani tud nekem.    Mondtam, hogy ezzel nem lesz gond, ezért vagyok itt. Megköszöntem, hogy fogadott, és beszéltünk, és távoztunk az irodából. Ezután jött a fekete leves. A lány a kezembe nyomott egy adag papírt. Minden francia nyelven. Magyarázta, hogy ezen tudom a tantárgyaimat átíratni, hogy ne kelljen elvégezni, ezzel a papírral ezt kell csinálni, azzal meg azt...köszi szépen. És a vicc akkor jött. Fizessek be 350 eurót így futtában a sulikezdésre. Ez mindenkinek kötelező, ebből nincs engedmény. Rávágtam, hogy nekem ennyi nincsen, még távolban sem. Ez annyival le lett rendezve, hogy akkor a további 600-ból esetleg majd kaphatok kedvezményt, vagy részletfizetési engedményt. Így már minden remek. Akkor megint kezdhetek a pénzen agyalni. Persze azon sokat nem érdemes, mert attól nem lesz több, és még az életkedvedet is elrontja. Mindig van valahogy. Ez a tapasztalatom.
Miután végeztünk eljöttem. Azért megmondom őszintén, dagadt a mellem. Jólesett, hogy a hangszeres játékomat értékelték valamire. Végül is ezért élek, vagy nem?

Elmentem egy kicsit sétálni, a folyóparton, a városban. Megnéztem a Bazilikát, ahol ugyancsak közel egy éve jártam. Megköszöntem, hogy újra itt lehetek, és ha már úgyis bent voltam, gondoltam megvárom a déli harangszót, hadd dagadjon még egy kicsit a mellem, tudva, hogy ez értünk, magyarokért csendül fel.
Miután a bődületes harangozás elült, mind a tieznkét ergya harangütés megszólalt folytathattam utamat. Nagyjából azt az utat jártam be, amit egykor Fraukéval. A nosztalgia kedvéért.

Felszálltam egy vonatra, és vissza Brüsszelbe. Haza. A nap további részében nem nagyon sikerült érdemleges dolgot tennem,zenehallgatás, gépezésen kívül. Összedobtam egy kis vacsit, és még gépezés agyba főbe. Még szerencse, hogy ingyen van a net. Ha tudná a gazdája megtapsolna engem.

Az élmények mára is megvoltak, bár annyira rengeteg esemény nem történt, de mégis örömteli napot zárok, és ez a lényeg.

5. nap Takarítás

Hát igen, valamikor valakinek azt is meg kell csinálni. Az első éjszakám nem volt annyira fényes itt Brüsszelben mint amennyire vártam. Éjjel arra ébredtem, hogy annyira elzsibbadt a kezem, hogy nem is éreztem. Felemeltem a másik kezemmel, és visszaesett rám. Ezzel el is szórakoztam egy ideig. Nem éreztem bármit csináltam vele. És mozdítani sem bírtam. És tudjátok az a vicces, hogy ilyenkor a másik kezeddel is nagyon furcsa érzés hozzáérni, mintha valami idegen tárgyhoz érnél, nem a saját kezedhez.
Azért szép lassan csak visszatért bele az élet, és elkezdtek mozogni az ujjaim. Ez lett az eredménye a napok tartó nem alvásnak, ráadásul a stressznek, ami azért csak jelen volt az utóbbi hetekben.
Amint újra mozgott aludtam is tovább, mintha mi sem történt volna. Ennyire emlékszem.

Reggel nem nagy kedvem volt felébredni egy hatalmas rumli közepén, de azért csak csak felébred az ember, így hát én is ekként tettem. Rögtön összecsaptam egy rántottát. Még olaj sem volt itthon, csak az a pár dolog, amit a piacon vettem első vasárnap. Azért jólesett a tojás kicsit megszórva paprikával, borssal.

Az első a fürdőszoba volt. Itt valamiért nagyon vízköves a csapvíz. Rendesen rétegesen lerakódik a dolgokra, és szép barna színt kap. Azt aztán lehet kapargatni amíg jólesik, meg amíg a tisztítószer gáza szét nem marja teljesen az orrodat, tüdődet, szemedet. Olyankor ajánlatos egy kicsit abbahagyni a sikálást. Még így is egy idő mire visszatér a szaglásod. De wow, a végére tiszta lett a wc, a zuhanyzó, csillogtak a csaptelepek. Csak egy két tényleg durva vízkő várat nem tudtam lebombázni. De majd megadják magukat. Én tudom.
Jöhetett a szoba, konyha. A konyhából csak egyedül a hűtőre volt energiám. De a végére az is tiszta lett se szag, se semmi gusztustalanság. Egyedül az a vicces a dologban, hogy ez egy egybeépített szekrény, és a két elektromos főzőplatni pont a hűtő felett van. Méghozzá a mélyhűtő felett. Jó kis párosítás. Az is a vége a dolognak, hogy a mélyhűtőben alig van hely, mert a felső része már teljesen eldeformálódott, és szépen begömbölyödik a hűtőbe. Annyi baj legyen. Ettől nem leszünk boldogtalanabbak. Működjön, az a lényeg.
A konyha többi részére nem maradt erő és kedv, majd valamikor...szebb napokon.
Már csak a szoba maradt. Miután minden a helyére került jöhetett a porszívózás. A végére tényleg kezdett otthonossá válni. Kezdtem rá büszke lenni.
Délután, estefelé persze hogy sétára kényszerített a lábam. Elsőként az igazságügyi palotához mentem, és a kilátóhoz. Mindig elcsodálkozok, hogy milyen gyönyörű helyen lakom. Ilyenkor az jut az eszembe, bárcsak mindenkinek egyenként megmutathatnám. Persze Ti biztos nem éreznétek azt amit én, de legalább kicsit osztoznátok benne.
Miután jól megnéztem magamnak mindent elindultam a templom felé. A templom felé, mely oly sokat jelent nekem. Először jöttem ide vissza, először mentem be a templomba, és először láttam meg a hatalmas feszületet, mely a plafonon lóg, és mely előtt állva kérdeztem még decemberben, hogy hogyan tovább. Hát így. Itt vagyok, és jöttem emlékezni, jöttem befejezni azt amit félbehagytam, pontosabban elkezdeni az új életemet.
A vicc az egészben az volt, hogy épp egy mise legelejére csöppentem, gondoltam ez biztos nem fog rosszat tenni nekem, még ha francia nyelvű is. Ez a nagy előnye a Katolikus szertartásnak, mindenhol az egész világon ugyan az. Csak más nyelven mondják. De akkor is pontosan lehet követni, hogy mi történik. Ezt szeretem nagyon. Voltam már Ausztriában német nyelvű misén is. Most itt volt az idő egy franciához is.
Jól éreztem magam, jól esett végigülni, imádkozni. És meglepően sok ember volt. Pedig csak egy hétköznap délutáni mise volt.
A mise után elindultam és bolyongtam a városban. Persze eljutottam abba az utcába is amelyikben a kis l-betű lakik. De tudtam, hogy még messze nincs itt. Hisz a suli csak hónap közepén kezdődik. Azért megnéztem a kis lakást, a bejáratot, ahol annyit járkáltam, az ablakot. Még mindig a piros sötétítő függöny volt fenn. Mennyiszer ébredtem a kellemes piros fényben reggel, és öleltem át a kedvesem...
És ott álltam az utcán, és fel sem bírtam fogni, hogy itt vagyok. Hogy újra ezeket a macskaköveket taposom, és ezeket a házakat nézegetem. Itt semmi sem változott. És ez jó. Csak a körülmények változtak. Az idő megy, és vele az érzelmek is tovatűnnek. Csak nekem miért nem megy ez így? Vagy senkinek sem megy, csak a többi ember nem vesz róla tudomást, és ráépít az előző el nem varrt szálakra, és újat épít a még bomladozó előző házra? Ez lehet egy magyarázata, hogy ma miért olyan szomorúak az emberek, miért olyan rosszak a házasságok. Mindenki csak menekül. Sokszor már nem is tudni mi elől. Vagyis a képlet egyszerű. A saját érzéseink elől. Hogy azzal szembe kelljen nézni. Én most ezért is vagyok itt. Épp azt teszem. Most kezdtem el igazából, és el fog tartani egy ideig, de tudom, hogy utána megint tiszta lappal kezdhetek, és építhetek fel új házakat.
Ígérem ha lesz ház arról is fogtok értesülni. Mert az még talán hozzátartozna ennek a történetnek a végéhez.

Miután végigrohantak rajtam ezek a gondolatok, mintha egy úthenger ment volna át rajtam, és a macskakövek is elengedték a cipőmet elindulhattam hazafelé. Persze a templom előtt megint meg kellett állnom, és  körbesétálnom a téren, és megállnom azon a helyen ahol vártam őt lassan egy éve dec. 12-körül.
Nehéz volt megállni, hogy ne sírjak. Nem is tudtam pontosan miért kell sírnom, ez olyan sírás, amikor nagyon boldog vagy, és szinte nevetned kell, de közben nyomaszt is valami belülről, ami igyekszik feltörni. Most majd fel fog.

Miután lenyugodtam még körbesétáltam a háztömbömet, hogy minden oldalról megismerjem a saját környékem, és a saját utcámat. Persze ebben az is benne volt, hogy még mindíg nem hiszem el, hogy ilyen környéken lakom. Nem baj...majd egyszer felfogom.
Addig is...szép álmodozást!

4. nap Mely az új életem első napjának tekinthető itt Brüsszelben...bonyolult, mi?

Szóval szerda van...túl a felvételin, túl a nehézségeken, nyugodt szívvel ébredhettem.
Ma utaztunk fel Brüsszelbe, és kezdtem el ottani életemet immár a valóságban is. A hazaút jó volt, még mindig volt miről beszélnünk Tuzsival...sőt mi az hogy...felhívta a figyelmemet, hogy megismerkedett egy Magyarral ott, ahol dolgozik, és ő mondta neki, hogy a Brüsszeli nagy bazilikában lesz Szent István napi ünnepi szentmise Magyar nyelven. Ennek nagyon megörültem...később ki fog derülni, hogy ennek miért van olyan nagy jelentősége az életemben. De azt előrevetítem, hogy van, nem is kicsi. Már eleve a bazilikának is, nemhogy ha ott Magyar szentmisét hallhatok.

Felértünk, én felszálltam egy metróra, ami elvitt egészen közel a lakásomhoz, de azért maradt egy 10 percnyi sétálni valóm. Gyönyörű idő volt egész nap, sütött a nap. A metrómegállót Parc-nak hívják...hát igen, egy csodálatos parknál van a feljárat, amellett a park mellett sétálgattam, és utána is a gyönyörű utcákon, tereken. Nem is tudom elmondani az érzést. A házak remek állapotban, tisztaság az utcán, az autósokk megállnak, és minden olyan, mint egy mesében. Remélem ez a mese nem fog véget érni egyhamar.
Nem volt probléma megtalálni a lakásomat, ahol továbbra is várt a bomba tépte szobám. Elkezdtem kirámolni, és helyet keresni a dolgaimnak.

Ez sem tarthatott sokáig, mert mennem is kellett az iskolához, ugyanis az egyik fő bevételi forrásom itt kint a gyerekvigyázás lesz. Ezért én hálás vagyok, mert nagyon szeretem a gyerekeket, és akiket pedig itt kaptam egyszerűen csodálatosak. Mindkét család magyar...legalábbis az anyuka. Apuka egyik helyen Olasz, a másiknál Szlovák. A gyerekek pedig alapból több nyelvet beszélnek...nem semmi.
Szóval mennem kellett az iskolához. Meg is találtam könnyen, és anyuka, akit Emesének hívnak megmutatott mindent, hogy mit hol találok, mit kell tennem, kire hol kell várnom. És bemutatott az óvónéniknek. Utána hazamentünk, anya feltett egy kis krumplit és virslit sülni, és szaladt is a munkahelyére vissza. Ezzel megkezdődött életem első Au-pair munkanapja.
Ettünk a gyerekekkel, és lementünk a parkba játszani. A szabályokat kikötöttem, nem szaladgálunk az utcán, fogjuk a kezemet, főleg ha átmegyünk az úton. És működött is minden. Játszottunk, és jól éreztük magunkat.
Hazamentünk, jött is apa, ezzel az én munkám véget is ért.

Hazafelé megálltam az Igazságügyi palota kilátójánál egy kicsit, és csodáltam a tájat. Ami nekem ebben maga a csoda, hogy erről a helyről pont a bazilikára van gyönyörű kilátás. Mintha nekem találták volna ki. Van miért hálát adni.
Hazaértem, csináltam egy rántottát, ettem, és most itt ülök és ha már nem fogok valószínűleg nézek egy filmet, és alvás lesz ezerrel.
A holnapi viszont látásra!