20.nap Ez az én formám

Reggel korán ébredtünk, ugyanis Niki korán jött, hogy vigye Áront a nem tudom hová. Azt tudom, hogy hétvégére Antwerpenbe mennek. Biztos jó móka lesz. Egyszer én is el fogok kirándulni oda.
Miután elmentek én visszafeküdtem egy kicsit, de aludni már nem nagyon tudtam. Inkább olvastam.
Felkeltem, gyakoroltam egy kicsit, csináltam egy otthonról hozott zacskós tésztát ebédre, és lassan készülődni kezdtem. Most meg is borotválkoztam az esti nagy eseményre...már most ideges voltam egy kicsit.
Elmentem a gyerekekért a suliba, fél óra alatt ott voltam, minden olajozottan működött. Hazaértünk, ittunk gyümölcslevet, megettük az uzsi maradékát, és a gyümölcsöt.
Aztán jöhetett a foglalkozás. Elővettem a furulyákat, mindet, ahányat csak vittem, a legkisebbtől a legnagyobbig. Anya már készített elő nekünk kottás füzetet. Elsőként megnézegettük a furulyákat, kipróbáltuk őket, és utána jöhetett a kemény munka. Megpróbáltunk violinkulcsot rajzolni. A végére egészen ügyesen sikerült is...és akkor jöhettek az első hangok és az első dal. A süss fel nap. Szépen lekottáztuk, elénekeltük, megnéztük a hangokat, és elkezdtük megtanulni. Vratkonak a nagyobbiknak nem is volt vele különösebb gondja, remélem mikor legközelebb megyek már el fogja tudni játszani. A kisebbel sokat gyakoroltuk, hogy mikor melyik hangot kell fogni... de hát valahol el kell kezdeni. Mindnyájan elkezdtük valamikor.
Aztán a házit is megírtuk, és játszottunk is. Nemsokára megjött apa, és én lassan végeztem.

Azt nem mondtam eddig, azzal a bizonyos Francia lánnyal váltottunk pár emailt. Nem is akár milyeneket. Azt talán tudjátok, hogy elhívott mára, hogy mennyünk el megint táncolni. Persze nem csak velem, hanem a múltkori csapattal. Azért ezekben az emailokban bőven több volt, mint pusztán buliba hívás a haverokkal. Legalábbis én úgy éreztem. Ha ti is olvastátok volna az emailokat, ti is így gondolnátok. Megbeszéltük, hogy Gergőnél találkozunk, eszünk és megyünk bulizni. Jól hangzott.
Szóval elindultam Gergőhöz, és ahogy közeledtem úgy lettem egyre idegesebb. Az nem is olyan nagy baj, de folyton az a rossz érzésem volt, hogy mekkora hülyeség ez az egész, ebből semmi jó nem sülhet ki.
Odaértem, és ott volt mindenki. És bizony a Francia lány jól nézett ki. Nagyon is jól. Szerintem zavarban volt, és én is egy kicsit. De meglepő módon én csak egy egészen kicsit. Inkább az zavart, hogy nem beszéltek angolul, én meg sokszor ott ültem, oszt azon gondolkodtam, hogy miről is beszélhetnek. Ez mondjuk engem nem szokott zavarni. Otthon is nagyon sokszor van, hogy egy társaságban ülünk, mindenki beszél és beszél és beszél, én meg ücsörgök, és hallgatom, de mintha nem is érteném. Csak a sok magyar szó egymás után. Hát ez most ugyan az, csak sok francia szóval.
Persze Gergővel néha beszéltünk, néha pedig elkezdett angolul beszélni, hogy én is értsem, de szép lassan mindig visszatértek a franciához. A vacsora egészen jó lett. Rizs gombával, hagymával, és egy csipetnyi ilyen-olyan fűszerrel. Megettük és indultunk a buliba.
Az eleje vicces volt, mindenki ugrált össze vissza, senki nem tudta, hogyan kell tarantellát táncolni. Aztán elkezdtünk mi is ugrálni. Próbáltam mindenféle lépést és figurát kitalálni a folyton monoton ismétlődő ritmusra és dallamra. Persze ennek meg van az az előnye, hogy egy idő után megbolondít és nem tudod abbahagyni az ugrálást. Aztán mi 4-en elkezdtünk körtáncot járni, hülyülni, és végül párosával is táncoltunk. Így kerültünk mi is össze a Francia lánnyal. És volt lassabb zene is, és arra is ketten táncoltunk, és én úgy éreztem van valami a levegőben. Jó volt átkarolni, és magamhoz szorítani, jó volt a kezét fogni, forgatni, egyszóval táncolni vele.
Aztán jött a legnagyobb vicc...megérkezett a volt barátja akivel 6 vagy 7 évet volt együtt. Egy magas vékony hegedűs srác.
Ezzel vége is lett a bulinak. A lány zavarban volt, a fiú őt nézte, és viszont. Gergő még kérdezte is a lányt, hogy nem gondoltam, hogy ilyen hatással van rád a srác még mindig. Persze a lány egyből rávágta, hogy hagyja már ezzel, ez nem igaz. Ehhez képest én is már csak egyszer tudtam vele táncolni, azonkívül mindig elhúzta a kezét, ha meg akartam fogni. Egy idő múlva pedig Gergő és ez a fiú elmentek enni valamit. És akkor a lány bulijának tényleg vége volt. Leült a színpad szélére, háttal nekünk, és nézte a zenészeket. Utána még egyszer odajött hozzánk táncolni, de mikor megint megpróbáltam közeledni, mondta, hogy ezt egyedül kell. Mindenki úgy csinálja. Ez talán igaz is, de fura, hogy eddig valamiért mégsem volt akkora baj, hogy nem egyedül táncoltuk. Ezzel én le is zártam a dolgot. Persze nem hagytam magam pőrén, annyi lánnyal táncoltam, amennyivel csak bírtam. Vicces volt, és tetszett is a lányoknak a hülyülés. Én jól éreztem magam. Aztán lassan vége lett a bulinak, hazamentünk, találkoztunk Gergőékkel, és egy újabb lánnyal, akiről kiderült, hogy ő sem beszél franciául hasonlóan hozzám. És most érkezett ő is Brüsszelbe, itt fog tanulni a zeneakadémián. Épp lakást keres, gyorsan el is kérte az email címemet, hogy ha nem talál, esetleg majd körbekérdezősködök én is. Vicces volt...mi elkezdtünk a lánnyal beszélni, és a Francia lány mintha ott sem lett volna. Ő is beszélt még pár szót a többiekkel, aztán puszi-puszi, és elment.
Valahogy megéreztem, hogy ilyen vége lesz a dolognak, már megszoktam, hogy nekem valami mindig közbe jön. Szinte még soha se volt, hogy minden ment volna a rendes kerékvágásban. Persze ebbe az is beletartozik, hogy nagyon sokszor az én hibámból botlok, vagy történnek rosszul a dolgok, de akkor is mindig a rossz verziók közül a rosszabbik történik.

Hazamentem és kutyául éreztem magam. Most először mióta itt vagyok. Nem csak emiatt a lány miatt, ő csak ahhoz kellett, hogy a bent lévő feszültség feltörjön. Persze, hogy rám törtek az érzések, és gondolatok, hogy miért vagyok itt, és miért egyedül, miért magányosan, és miért történt ami az elmúlt egy évben történt, és miért így, és miért fájt ennyire. És most ez is...pedig most semmit nem csináltam, nem éltem bele magam, nem akartam feleségül venni, csak jó volt az érzés, hogy valaki érdeklődik utánam. És persze, hogy ez lett a vége az egésznek. Nem is tudtam elképzelni máshogy...persze nem pont így a volt barátos, féltékenyen nézős, magát kellemetlenül érzős a másik előtt szituációval. Csak, tudtam, hogy jól úgysem sülhet el a dolog. Talán ez miattam van így.
Kezdek rájönni. Én egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy csak úgy jól érezzem magamat. Hogy tényleg lazán tudjam kezelni a dolgokat, és a világ történéseit, amik hozzám eljutnak. Számomra minden emberi kapcsolatnak jelentősége van. Egy-egy nézés, egy kézfogás, egy beszélgetés, egy tánc. A körülöttem lévő hangulat, fények, hangok, érzések. Ezek számomra mind fontosak, és egyszerűen nem tudok kiszakadni magamból, és hátrahagyni azt aki legbelül vagyok. Persze nem is nagyon szeretném, inkább szeretnék megtanulni együtt élni vele. Ez a legnehezebb feladat. De szerintem ezzel sok ember küszködik egy életen át. Saját magunkat elfogadni, és megtanulni együtt élni boldogan azzal, aki vagyunk. Én most ezt gyakorolni fogom, és remélem jutok valamire.