Elsőként egy dupla Aspirin plusC-vel kezdtem a napot. Szóval megmelegítettem a kis milánóimat tegnap előttről, reszeltem rá sajtot, kis kecsöp...megint volt miért hálát adni. Jobban esett mint bármikor otthon. Pedig az otthoninál senki nem csinál jobbat.
Evés után kis zenehallgatás, számítógépezgetés. Sajna a gyakorlást nem erőltettem, mert ha bevérzik az még sokkal rosszabb lenne. Nem sokkal ebéd után jött a hívás, hogy a gyerekekre újfent vigyáznom kell holnap, sőt innen a városból kell hazavinnem őket, és este velük maradni, lefektetni őket. Nagyon várom, annyira aranyos gyerekek. Annyira nem érzem munkának, hogy az félelmetes. Anyuka azt mondta, lehet, hogy valami más házimunkát is rám bíznának, ha nekem az megfelel. Én nagyon is örülök neki. Most minden fillér számít, és semmilyen munka nem büdös. És aki a kicsit nem becsüli...hát én most megtanulom becsülni.
De ezzel együtt nem panaszkodhatom, mindenem megvan. Felséges ebédek, minden mi szemem szám ingere. Ma is nutellás kenyeret vacsiztam. Otthon nem is tudom milyen rég nem ettem, Nem vettünk, mert drága, én se kértem, úgy éreztem nem éri meg. De itt meg tudtam venni, talán olcsóbb is mint otthon, és azt eszem. És jólesik...ennyi.
Az ebéd utáni szieszta után még egy dupla adag Aspirin plusC, és egy kis séta utáni vágy. Fel is kerekedtem.
Első utam, mint mindíg a mellettem lévő Igazságügyi palotához, és annak a kilátójához vezetett. Szeretem azt a helyet. Miután kinézelődtem magam lesétáltam a palotával szembeni utcán. Elkezdtek özönleni az emlékek. - Ebben a szendvicsbárban ettünk, itt sétáltunk, itt vártam rá...fura érzés megint itt lenni. A Brüsszeli zeneakadémia mellett is elsétáltam. Persze, hogy onnan is ömlenek az emlékek, minden ablakon és ajtón. Van egy híres park, A Mesterségek Parkja közvetlenül a Zeneakadémia flamand épülete mellett. Még nem voltam benne, hát most itt volt az idő. Gyönyörű növényzet, a végében hatalmas oltárszerű szoborcsoport nagy szökőkúttal. Kicsit leültem és gondolkodtam, hogy mit is érzek. Itt jó ezen gondolkodni. Sokkal jobb mint otthon. Szerintem már arra is kezdek rájönni, hogy miért. Majd később el is mondom.
A kert után átsétáltam a szemközti templomba. Ez is egy nagyon nagyon fontos templom nekem. Ebben voltunk együtt is, és amikor már gondok voltak, akkor is bementem érdeklődni, hogy hogyan tovább. Már akkor éreztem, hogy engem idevonzz ez a hely. De ezen nem is lehet nagyon csodálkozni. Egy gyönyörű eredeti gótikus templom kit ne vonzana, középen az oltár felett hatalmas a plafonon függő feszülettel.
Bementem, és ami a legnagyobb csodálat nekem, megint ott térdepelt a pap az oltár mellett egy térdeplőn, és imádkozott. Ráadásul néger pap volt, de látszott, hogy komolyan gondolja, és ez nagyon jól esett.
Mint múltkor most is megálltam a templom közepén, és közöltem a mindenséggel, hogy újra itt vagyok. De szerintem Ő ezt jobban tudta, mint én magam. És előbb is. Nem véletlen, hogy itt vagyok. Az biztos.
Leültem, imádkoztam. És persze, hogy megkérdeztem, hogy miért így. Azt már tudom, hogy miért, de miért így...de szerintem máshogy nem lehetett. Ez kellett, hogy én idekerüljek. Aki nem ért semmit, ne izguljon, minden ki fog derülni, előbb vagy utóbb.
Jó volt látni, hogy sok ember ott térdel, és imádkozik. Ki tudja miért imádkoznak. De legalább odamennek, és beszélnek ahhoz akihez a legfontosabb. Ez jó.
A templomból kijövet elindultam amerre vitt a lábam. Egy szép nagy kört tettem, és kijutottam a Grand Pace-hoz. Mindig lenyűgöz ez a tér. Azok az épületek...már akkor itt álltak amikor még épphogy a Mohácsi vész volt otthon. Aztán csak kijutottam az útra, ahol annak idején annyit sétálgattam. Egyedül is, meg ketten is. Leültem a padon, ahol annak idején vártam Csabit, megkerestem az 1 eurós boltot ahol vettem az egyik táskámat 2 euróért, és Sunyt a sünt. Vele is mi lehet, talán már a szeméttelepen pihen.
Elmentem a boltba, ahová mindig jártam vásárolni, megnéztem, minden a helyén van-e. Ott volt.
És odaértem az utcához. Megint...az emlékek jöttek is rendületlenül. Ott álltam, nekitámaszkodva annak a hatalmas virágos ládának, mint amikor megkért, hogy találkozzunk, és nem mertem ráfordulni az utcára, mert féltem, hogy meglátom. Pont ott álltam, pont úgy. És tört fel az emlékek tömege, és jó volt. Aztán pont oda álltam, ahol a sarkon búcsúzkodtunk utoljára. A karomban volt, és nem akart elengedni, és sírt, hogy ne hagyjam ott. Én pedig boldog voltam, hogy újra az enyém, és most már tényleg az is marad örökre. Csak ezt a fránya egy hónapos Kínai turnét kellene valahogy átvészelni. Mi lett a turné vége? Hát ez az én egész történetem fő mozgatórugója.
Ott álltam, és szinte a karomban éreztem megint. De nem volt ott. És most valóban felfogtam, hogy nincs ott. Nem vár ott a sarkon, és nem nyújtja a kezét sírva, hogy ne hagyjam el. És jó érzés ezzel szembenézni. Szembe is kell. Mint amikor valaki meghal, és mi nem hisszük el. Sőt sokszor nem is tudjuk elengedni. Én most épp ezt teszem. És jó érzés. Minden egyes ilyen perc után könnyebb vagyok. Lehet, hogy ezt nem hiszitek, de tényleg így van. Kimegy belőlem minden mi nyomaszt. Utána szinte repülni tudtam volna. Pedig tudom, még hosszú út vár rám, hogy ez a történet végleg lezáruljon.
Hazafelé kicsit megálltam a deszkás pályánál, kicsit leültem nézelődni. Vicces, hogy ugyancsak egy iszonyú régi templommal pontosan szembe egy deszkás pálya van kialakítva a laza fiataloknak. De szerintem itt nagyon jól megférnek. Ez Brüsszel. Ezért szeretem.
Aztán kis kitérővel folytattam, hogy az üveglifttel mehessek fel a kilátóhoz, ami mellett lakom. Nagy élmény, ahogy a lift elindul felfelé, és lassan az egész város fölé emel. Kicsit álltam ott, nézelődtem. Megnéztem megint a jó öreg bazilikámat, hogy még mindig jól látom-e hogy tényleg itt van, vagyis én itt vagyok. És tényleg itt vagyunk együtt. Egy városban.
Utána már hazajöttem, kis nutellás kenyér, mint már említettem. Még egy dupla Aszpirin, fürdés alvás. És meglátjuk holnap mi lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése