Ma egy éve kezdődött minden. Vagyis ha egészen pontos akarok lenni, akkor nem, mert a Sárospataki Crescendo mesterkurzuson, ahová Augusztus 2-án egy vasárnapi napon érkeztem. Mondták, hogy vannak helyes Belga lányok...na és? Ki foglalkozik a Belga lányokkal. Aztán este ránk jött a duhajkodhatnék, és Dominikkal a folyosó közepén frizbiztünk éjjel 1 órakor. És a zajra meg is jelent egy Belga lány. Őt hívják kis l-betűnek. Miért is? Mert a neve Elke...ami nem más mint az l-betű kicsinyítő ragozása.
Szóval jött ő. Mi köszöntünk neki, bemutatkoztunk, megnéztem magamnak, és ennyi volt. Mentünk vissza játszani. Megmondom őszintén nem tetszett. Egyáltalán nem. Volt valami kedvesség a szemében, de ennyi.
Aztán teltek múltak a napok, és valamiért elkezdett vonzani a kedvessége, a bájos mosolya, és ahogy mondta, hogy Hupikék Törpikék...ez a hülyeség mi? A Hupikék Törpikék miatt beleszeretni egy lányba. Jó nem csak amiatt, de akkor is. A vége az lett, hogy győzködtük egymást, hogy van-e értelme beleszeretni egymásba,vagy nincs. Az elején én még a nincs oldalán álltam, de aztán szép lassan elkezdett felolvadni a sok sok éves vastag jég a szívemről, éreztem azt, amit nem is tudom mikor utoljára. Kértem is, hogy ne játszunk ezekkel a dolgokkal, mert én csak akkor szeretnék kapcsolatot, ha az tényleg komoly. Nekem már eddig is kijutott a rosszból, jobb így egyedül.
Aztán jöttek az utolsó napok, és persze, hogy egymásra találtunk. Az elején még titokban kézenfogva, de aztán már az is mindegy volt. És a legnagyobb baj, hogy utolsó éjszakán pedig jött aminek nagyon nagyon nem kellett volna...a csók. És ezzel bennem el is indult valami visszafordíthatatlan folyamat. Mintha a szerelem érzést intravénásan adták volna be.
Miután vége lett a kurzusnak, és hazament, még egy ideig játszottuk a nem tud szakítani az előző barátjával, de érzi, hogy engem szeret, de szeretne egyedül is lenni egy kicsit és minden kusza és minden rossz most játékot. Nekem a dolog akkor kezdett világossá válni, amikor a Tatai kurzuson, mint említettem, szóba jött, hogy mehetnék továbbtanulni Belgiumba is. Ekkor már egyre elhatározottabb voltam a dologban. És a sok huzavona odáig nyúlt, hogy egyik esti msn-beszélgetésünk alatt kitalálta, hogy megkérdezi anyukáját, hogy eljöhet-e Magyarországra. És persze, hogy anyuka igent mondott. És így jutottunk el pár sor alatt oda, hogy Szeptember 14-én befutott a gép kis l-el a fedélzetén.
Olyan érzés volt megölelni, mintha most kaptam volna vissza az életemet, amit valaki elvitt magával véletlenül. Barátok is jöttek a reptérre örülni az érkezésnek. Beültünk a kocsiba, és irány a város. Elmondhatatlan érzés volt, hogy Ő itt ül mellettem, és itt kocsikázunk Magyarországon, Budapesten, mert Ő eljött hozzám...csak hozzám. Mert szeret, mert engem akar.
A Szeráj nevű török étkezdébe mentünk, ami a Margit-sziget közelében van, a Vígszínházzal szemben. Utána pedig irány a Margit-sziget. A gyalogos lépcsőnél, ami levisz a szigetre, megálltunk, és csodáltuk a várost, a Szabadság szobrot, a hidakat. A világ egyik leggyönyörűbb pillanata volt az nekem. A Margit-szigeten sétáltunk egyet, és a játszótéren kikötöttünk. A többiek játszani kezdtek, mi pedig letelepedtünk a padra, és a szemébe nézve szinte remegő kezekkel fogtam meg a kezét, hajoltam oda hozzá, és csókoltam meg. Akkor már nem csináltam ilyeneket 3 éve. Izgultam, féltem, és szerelmes voltam. Talán még nem teljesen halálosan, de már kellően ahhoz, hogy a föld felett lebegjek. És megtörtént. Összeért az ajkunk, és csókolózni kezdtünk. És percről percre mélyebbre süllyedtem a szerelem feneketlen tengerében.
Miután mindenki kijátszotta magát, még egy kis séta, és lassan visszaindultunk a kocsihoz. Ezután szétváltak az útjaink, és én l-el kettesben ültem be a kocsiba, és indultunk Veresegyház felé. Életem egyik legboldogabb autóvezetése volt. Nem is tudtam magamról. Mintha be lettem volna szívva, vagy valami ilyesmi. Hazaértünk, be a házba, mindent megmutattam neki. A szobámban leült az ágyam szélére, és ekkor jött a visszafordíthatatlan és elkerülhetetlen...leültem mellé, megöleltem, lassan odahajoltam hozzá, megsimogattam az arcát, és megcsókoltam. A többit nem mesélem el. A lényeg, hogy megtörtént az, ami után tényleg nem volt vissza út. Legalábbis számomra nem. Ezzel az éjszakával én le is tettem az életemet e mellé a lány mellé. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, és sok nehéz idő vár ránk, de akkor én megmásíthatatlanul, és visszafordíthatatlanul meghoztam ezt a döntést.
És ez az esemény volt pont ma egy évvel ezelőtt. 2009 Szeptember 14-én.
Az után eltöltött pár nap alatt történt események csak még jobban elmélyítették szerelmemet, és az elhatározást mellette. Kár volt.
A mai napról sokat nem tudok írni. Sikeresen feltöltöttem először a telefonomat, próbáltam gyógyszert venni, de nem kaptam, viszont örömmel tapasztaltam, hogy itt is van Aspirin. Az egy jó gyógyszer.
A kislányokra ma este megint én vigyáztam, és én fektettem le őket. Ma resztelt máj és Hófehérke volt menü, meg gesztenyegyűjtögetés a parkban, memóriajáték, zongorázás, és ugrálás a nyakamban.
Ma kaptam emailt Érictől, hogy holnap le kellene mennem délután Namurba. Legalább értesített. És legalább megpróbálom elintézni azt a rakat Francia nyelvű papírt, amit kaptam a suliban. Ő csak megérti, végülis Francia.
Kíváncsiak vagytok mit sikerül intézni? Én is...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése