5. nap Takarítás

Hát igen, valamikor valakinek azt is meg kell csinálni. Az első éjszakám nem volt annyira fényes itt Brüsszelben mint amennyire vártam. Éjjel arra ébredtem, hogy annyira elzsibbadt a kezem, hogy nem is éreztem. Felemeltem a másik kezemmel, és visszaesett rám. Ezzel el is szórakoztam egy ideig. Nem éreztem bármit csináltam vele. És mozdítani sem bírtam. És tudjátok az a vicces, hogy ilyenkor a másik kezeddel is nagyon furcsa érzés hozzáérni, mintha valami idegen tárgyhoz érnél, nem a saját kezedhez.
Azért szép lassan csak visszatért bele az élet, és elkezdtek mozogni az ujjaim. Ez lett az eredménye a napok tartó nem alvásnak, ráadásul a stressznek, ami azért csak jelen volt az utóbbi hetekben.
Amint újra mozgott aludtam is tovább, mintha mi sem történt volna. Ennyire emlékszem.

Reggel nem nagy kedvem volt felébredni egy hatalmas rumli közepén, de azért csak csak felébred az ember, így hát én is ekként tettem. Rögtön összecsaptam egy rántottát. Még olaj sem volt itthon, csak az a pár dolog, amit a piacon vettem első vasárnap. Azért jólesett a tojás kicsit megszórva paprikával, borssal.

Az első a fürdőszoba volt. Itt valamiért nagyon vízköves a csapvíz. Rendesen rétegesen lerakódik a dolgokra, és szép barna színt kap. Azt aztán lehet kapargatni amíg jólesik, meg amíg a tisztítószer gáza szét nem marja teljesen az orrodat, tüdődet, szemedet. Olyankor ajánlatos egy kicsit abbahagyni a sikálást. Még így is egy idő mire visszatér a szaglásod. De wow, a végére tiszta lett a wc, a zuhanyzó, csillogtak a csaptelepek. Csak egy két tényleg durva vízkő várat nem tudtam lebombázni. De majd megadják magukat. Én tudom.
Jöhetett a szoba, konyha. A konyhából csak egyedül a hűtőre volt energiám. De a végére az is tiszta lett se szag, se semmi gusztustalanság. Egyedül az a vicces a dologban, hogy ez egy egybeépített szekrény, és a két elektromos főzőplatni pont a hűtő felett van. Méghozzá a mélyhűtő felett. Jó kis párosítás. Az is a vége a dolognak, hogy a mélyhűtőben alig van hely, mert a felső része már teljesen eldeformálódott, és szépen begömbölyödik a hűtőbe. Annyi baj legyen. Ettől nem leszünk boldogtalanabbak. Működjön, az a lényeg.
A konyha többi részére nem maradt erő és kedv, majd valamikor...szebb napokon.
Már csak a szoba maradt. Miután minden a helyére került jöhetett a porszívózás. A végére tényleg kezdett otthonossá válni. Kezdtem rá büszke lenni.
Délután, estefelé persze hogy sétára kényszerített a lábam. Elsőként az igazságügyi palotához mentem, és a kilátóhoz. Mindig elcsodálkozok, hogy milyen gyönyörű helyen lakom. Ilyenkor az jut az eszembe, bárcsak mindenkinek egyenként megmutathatnám. Persze Ti biztos nem éreznétek azt amit én, de legalább kicsit osztoznátok benne.
Miután jól megnéztem magamnak mindent elindultam a templom felé. A templom felé, mely oly sokat jelent nekem. Először jöttem ide vissza, először mentem be a templomba, és először láttam meg a hatalmas feszületet, mely a plafonon lóg, és mely előtt állva kérdeztem még decemberben, hogy hogyan tovább. Hát így. Itt vagyok, és jöttem emlékezni, jöttem befejezni azt amit félbehagytam, pontosabban elkezdeni az új életemet.
A vicc az egészben az volt, hogy épp egy mise legelejére csöppentem, gondoltam ez biztos nem fog rosszat tenni nekem, még ha francia nyelvű is. Ez a nagy előnye a Katolikus szertartásnak, mindenhol az egész világon ugyan az. Csak más nyelven mondják. De akkor is pontosan lehet követni, hogy mi történik. Ezt szeretem nagyon. Voltam már Ausztriában német nyelvű misén is. Most itt volt az idő egy franciához is.
Jól éreztem magam, jól esett végigülni, imádkozni. És meglepően sok ember volt. Pedig csak egy hétköznap délutáni mise volt.
A mise után elindultam és bolyongtam a városban. Persze eljutottam abba az utcába is amelyikben a kis l-betű lakik. De tudtam, hogy még messze nincs itt. Hisz a suli csak hónap közepén kezdődik. Azért megnéztem a kis lakást, a bejáratot, ahol annyit járkáltam, az ablakot. Még mindig a piros sötétítő függöny volt fenn. Mennyiszer ébredtem a kellemes piros fényben reggel, és öleltem át a kedvesem...
És ott álltam az utcán, és fel sem bírtam fogni, hogy itt vagyok. Hogy újra ezeket a macskaköveket taposom, és ezeket a házakat nézegetem. Itt semmi sem változott. És ez jó. Csak a körülmények változtak. Az idő megy, és vele az érzelmek is tovatűnnek. Csak nekem miért nem megy ez így? Vagy senkinek sem megy, csak a többi ember nem vesz róla tudomást, és ráépít az előző el nem varrt szálakra, és újat épít a még bomladozó előző házra? Ez lehet egy magyarázata, hogy ma miért olyan szomorúak az emberek, miért olyan rosszak a házasságok. Mindenki csak menekül. Sokszor már nem is tudni mi elől. Vagyis a képlet egyszerű. A saját érzéseink elől. Hogy azzal szembe kelljen nézni. Én most ezért is vagyok itt. Épp azt teszem. Most kezdtem el igazából, és el fog tartani egy ideig, de tudom, hogy utána megint tiszta lappal kezdhetek, és építhetek fel új házakat.
Ígérem ha lesz ház arról is fogtok értesülni. Mert az még talán hozzátartozna ennek a történetnek a végéhez.

Miután végigrohantak rajtam ezek a gondolatok, mintha egy úthenger ment volna át rajtam, és a macskakövek is elengedték a cipőmet elindulhattam hazafelé. Persze a templom előtt megint meg kellett állnom, és  körbesétálnom a téren, és megállnom azon a helyen ahol vártam őt lassan egy éve dec. 12-körül.
Nehéz volt megállni, hogy ne sírjak. Nem is tudtam pontosan miért kell sírnom, ez olyan sírás, amikor nagyon boldog vagy, és szinte nevetned kell, de közben nyomaszt is valami belülről, ami igyekszik feltörni. Most majd fel fog.

Miután lenyugodtam még körbesétáltam a háztömbömet, hogy minden oldalról megismerjem a saját környékem, és a saját utcámat. Persze ebben az is benne volt, hogy még mindíg nem hiszem el, hogy ilyen környéken lakom. Nem baj...majd egyszer felfogom.
Addig is...szép álmodozást!